Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Balatoni Mihály: Tejipar
Tejipar 375 Az üzemekben — a korabeli közlések szerint — a két világháború között ,,az iparvállalatok a munkásokat általában 13 órán át foglalkoztatják és csak igen szórványosan találhatók olyan esetek, ahol a napi átlagos munkaidő 8 órában nyert megállapítást. Vasárnap és ünnepnapon dolgoznak, legfeljebb ilyenkor rövidebb a munkaidő, mint hétköznapon, viszont ezt a rövidebb munkaidőt szombaton kell pótolni. Nyáron sok helyen előfordul a 18 órán át való dolgoztatás is.” A dolgozók ilyen körülmények között is kénytelenek voltak a munkát vállalni, mert — elsősorban a vidéki üzemekben — a mezőgazdaságból kikerült föld nélküli dolgozóknak csak így nyílt lehetőségük az egész évben való munkára. A képzett szakemberek (vaj- és sajtmesterek, üzemvezetők) helyzete sem volt sokkal jobb. Elsősorban a sajtgyártás terén volt kiemelkedő fizetésük a speciális sajtmestereknek (akik féltve őrizték „titkaikat”), viszont az ilyen mesterek még az 1930-as évek közepén is — kevés kivétellel — külföldiek (svájciak, bajorok, olaszok) voltak. A sajtmesteri szakoktatás bevezetése után is kevés volt a jól képzett hazai sajtmester. A világgazdasági válság alatt nemcsak a munkások, hanem a szakemberek körében is volt munkanélküliség. Az üzemek vezetéséhez a „vállalatok kevés tiszteletre méltó kivétellel” csak azért alkalmazták a megfelelő képesítésű üzemvezetőket, mert a törvény kötelezte őket erre. Egy üzemvezető írta, hogy „a tejiparban még nem hallottam túlórázásról és az éjjeli szolgálat is, éppúgy mint vasárnapjaink, a fizetésnél számításba nem jönnek” (1930). 1924-ben megalakult a Magyar Tejipari Üzemvezetők Országos Egyesülete, amit 1926-ban Tejkisiparosok és Tejipari Üzemvezetők egyesületévé szerveztek át. A munkásmozgalommal nem volt kapcsolata, tevékenysége részben munkaközvetítésre terjedt ki, a tagok érdekeit képviselni (az eltérő érdekek miatt) nem tudta, és gyakori személyi torzsalkodások színhelye volt. Az 1930-as évek második felében a nagyobb vállalatoknál már lassan rátértek a nyolcórás munkaidőre, a szabadnap biztosítására, a túlórák kifizetésére, helyenként némi természetbeni juttatásban, üzemi étkezési lehetőségben is részesítették a dolgozókat. Intézményesen azonban — az egész iparra kiterjedően — a munkaidő és a bérek, fizetések megállapítása csak a felszabadulás után következett be. Szakoktatás és kutatás A múlt század második felében a mezőgazdasági szakoktatási intézményekben (gazdasági akadémiákon, földművesiskolákban) folyt ugyan tejgazdasági ismeretek oktatása, de önálló tejgazdasági szakoktatási intézmény 1889-ig nem volt. A tejgazdasági oktatás első intézménye, a Magyar Királyi Tejgazdasági Szakiskola, 1889-ben létesült Láncpusztán (Puszta-Lánc). Az iskolában 1902-ig csak négy-öt hónapos alsó- és felsőfokú tanfolyamokat tartottak. Az alsófokú
