Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Balatoni Mihály: Tejipar
374 Tejipar sedett a verseny, amelynek kiküszöbölésére a kormányzat nyomására 1941-ben fuzionált az OMTK és a Központi Tejcsarnok, amellyel az új OMTK kb. 4 millió pengős üzletrésztőkéjének 45%-a a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank, 55%-a az FM és a tej szövetkezetek tulajdonába került. A fúzió után a tejtermelői körzeteket átcsoportosították, több üzemet megszüntettek, Budapesten a légitámadások veszélye miatt több üzemet fenntartottak, az egymás melletti, konkurens fiókokat leépítették. Az új vállalat a fúzió után 36 üzemmel, napi 900 ezer liter kapacitással rendelkezett, és így a tejipar közel 50%-át képviselte. A háború alatti tejcsökkenés és az ellátási nehézségek miatt az FM rendeletére 1943- ban létrehozták a Tej- és Tejtermékek Forgalmi Központját, és rátértek az állami tej- és tejtermék-gazdálkodásra. A Jurcsek-féle beadási kötelezettség keretében minden tejtermelő évi 270 napon keresztül tehenenként 2 liter tejet volt köteles beadni. A német imperializmus nemcsak az ország gazdasági erőit és élelmiszer-termelését zsákmányolta ki, hanem a gazdasági életbe is beférkőzött. 1941 októberében a „népi német tejszövetkezetek csúcsszervét alapították meg Agronómia néven, amely minden magyarországi német tejszövetkezetet össze kívánt fogni, hogy ezáltal a németek tejértékesítését egységesen szabályozza”. A Deutsche Zeitung 1941. október 16-i száma szerint „a politikai védelem mellett az 1940. augusztus 30-i bécsi megállapodás szövetkezeteink kiépítéséhez és a gazdasági önsegélyhez is jogot nyújt”. A német alapítók emlékiratot is intéztek a miniszterelnökhöz, mivel a tej és a tejszín szállítására vonatkozó szerződéseket 1942-re meghosszabbította (tehát minden szállító köteles az addigi átvevő üzemnek szállítani), ami akadályozta az Agronómia tervének megvalósítását. A tejipar, a tejtermelők és a tejszövetkezetek tiltakozására azonban „német központi tejcsarnok”, illetve központi tejszövetkezet nem létesült. A háború utolsó időszakára a tehénállomány lecsökkent, a háború alatt elsősorban az uradalmak teheneit vitték el, mert azok jobb tejelők voltak. A kistermelők állománya — főként az igázás miatt — kis hozamú volt, a tehenenkénti tejhozam a felszabadulás utánra 1250 literre csökkent. A bombázások következtében számos üzem (a kelenföldi, a soproni, a szolnoki stb.) súlyos károkat szenvedett, így a felszabadulás után a tejipart szinte újból fel kellett építeni. A munkások helyzete a felszabadulásig A tejiparban dolgozók nagy része a mezőgazdaságból származott, még a városi üzemekben sem alakult ki olyan öntudatos munkásság, mint a fejlett iparokban. Mindez és a tejfeldolgozás napi jellege kihatott a tejipari munkások helyzetére és munkakörülményeire. A munkások munkaideje gyakorlatilag az üzemelési időtől függött. A tejgyűjtő hálózatban általában reggeli és esti átvétel volt, amely nyáron reggel 5—6 órakor kezdődött, és a hűtés, illetve a fölözés befejeztéig tartott a hét minden napján.
