Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - Nagy Tamás: Baromfiipar
Baromfiipar 333 ger udvar feltehetően azonos volt a Bloch cég telephelyével, mert annak címe: Budapest, Károly körút 7.) A piacos felxásárlás módja az ország területei szerint változó volt. Az Alföldre a piacos felvásárlás volt a jellemző. A cégek bevásárlói a piacokon közvetlenül a termelőktől vagy a gyűjtők (kofák, szedők) segítségével vásárolták fel, kezdetben darabárban, majd súly alapján az egészséges élő baromfit és a friss tyúktojást. A legjobb piacokon élénk kereskedelmi verseny alakult ki az egves cégek között, de kedvezőtlen értékesítési lehetőségek idején az ellenkezője is előfordult. A Dunántúlon a tikászkodás volt az általános gyakorlat. Az átvevő faluról falura járva hangos éneKSzóval hívta fel magára a figyelmet és egy megszokott központi helyen vette rm-g a felkínált baromfit, tojást. Az árut lovas kocsin, baromfiketrecben vagy e célra készített kosárban szállították be az ipartelepre. A tojás csomagolására szalmával bélelt faládákat használtak. A telephelyre beérkezett élő baromfit minősítéssel egybekötött átvétel után hizlaldába helyezték, vagy megfelelő pihentetés után levágták, kopasztották, gyakran jellegétől függően (pl. a vadszárnyasokra emlékeztető gyöngytyúknál és pulykánál), illetve a piaci igénynek megfelelően, a nyakcsigolya elszakításával megfojtották és tollában hagyták. A vágás (esetleg fojtás) után a baromfit formázták, az adott feltételek szerint lehűtötték, csomagolták, és még ilyen friss állapotban a felvevőpiacokra szállították. Évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz, hogy a vágás és értékesítés időben elválasztható legyen egymástól. Ilyen okokból teljesen érthető, hogy még a XX. század első évtizedeiben is nagyon magas arányt képviselt az értékesítésben az élő baromfi. Itt kell megjegyezni, hogy a nagy baromficégek a belföldi baromfikereskedelemben gyakorlatilag nem vettek részt, tehát az export statisztikai adatok lényegében teljes forgalmukat jelentik. A baromfiipari tevékenység körébe tartozó cikkek exportja (eleven és leölt szárnyas, tojás, ágytoll, lúdmáj) 1909-ben 4.6%-át, 1910-ben 4,7%-át tette ki „a magyar Szentkorona országai" összkivitelének. 1917-ben — az I. világháború negyedik évében — az élő és vágott baromfi 52,5%-át, a tojás 23,5%-át és az ágytoll 67,9 %-át érte csak el az utolsó békeév, 1913. kivitelének, és döntően a központi hatalmak háborús erőfeszítéseit szolgálta, ellátási nehézségeit enyhítette, Az ipari technológia és az exporttermékek A baromfi-feldolgozó üzemek közül a legnagyobbak is csak óriási manufaktúrák voltak, az idénytől függően néhány tucat, vagy sok száz, nemegyszer ezer fő feletti fizikai dolgozót foglalkoztattak. A baromfit hatalmas termekben, gyakran színekben, kézzel kábították és vágták, kézzel, „szárazon”, tehát forrázás nélkül kopasztották. Csirke esetében a vágó óránkénti teljesítménye a 100 darabot is elérte, egy kopasztónak pedig 6—8 állatot kellett megtisztítania,
