Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)

I. rész. Az élelmiszerek előállítása és forgalma a feudalizmus korában

AZ ÉLELMISZERIPAR TÖRTÉNETE A TÖRÖK KIŰZÉSÉIG 29

hogy jobbágyok, ritkábban még zsellérek is lehettek malomtulajdonosok. Különösen áll ez a hajó-, valamint a szárazmalmokra. A pozsonyi vártartományhoz rendelt Bodak (Horny Bar, Csehszlovákia) községben 18 malmot hajtott a Duna vize 1574-ben, a falu bírájának és az egyik féltelkes jobbágynak 2—2 malma volt, 5 malom pedig nem a helybeliek tulajdonában állt, hanem a szomszédos Ásványrárón, Nádasdon (Trstená nad Ostrove, Csehszlovákia) és Vajkán (Vojka nad Dunajom, Csehszlovákia) laktak gazdáik. A malomtulajdonosok közül csak hármat hívtak Molnárnak, egyikőjük zsellér volt, a többiekről — az állatállományukat figyelembe véve — feltételezhető, hogy nem maguk őröltek, hanem malmaikban molnárokat foglalkoztattak. Bodakon a XVII. század közepére alaposan megfogyatkozott a malmok száma. 1646-ban már csak két malomról tudunk, de az uradalomhoz tartozó Felréven, Hegysuron, Zoncon és Vereknyén (Prievoz, Hruby Súr, Túrén, Vrakuna, Csehszlovákia) 2—2, illetve 4 malom volt a jobbágyok birtokában. A malomtulajdonosok pénzjáradékkal tartoztak az uradalomnak, továbbá Szent Márton napján (november 11-én) egy-egy kövér ludat és két kappant adtak. Az ugyanebben az uradalomban fekvő Somorja (Samorin, Csehszlovákia) malmait nem írták össze, mert a mezővárosiak egy összegben rótták le földesúri terheiket, halászatuk, mészárszékeik és malmaik felett szabadon rendelkeztek. A jobbágyportán, illetve a mezővárosi házhelyen felépített szárazmalmok szintén paraszti tulajdonban voltak, építtetőik a települések módos gazdái közül kerültek ki, ami természetes, mert a malom létesítése tőkeigényes volt, s a működtetéshez szükséges igás állatokkal többnyire a gazdag parasztság rendelkezett.

Az sem volt ritka, hogy a malom részben a mezővárosé, részben pedig a földesúré volt, 1640-ben Fogaras (Fagaras, Románia) háromkerekű malmából kettő a vár szükségleteire őrölt, egy pedig a mezővárosiak tulajdonában állt. A gyalui (Gilau, Románia) uradalom Jegenye (Leghia, Románia) nevű községében a „szegény embereknek” a XVI. század végén öt malmuk volt, 1652-re ezekből kettő elpusztult, a másik három — felülcsapó vízkerekű —- malom azonban üzemképes lehetett, mert fizettek utánuk a földesúrnak. Adományozás révén malomtulajdonossá válhatott a molnár is abban az esetben, ha a földesúr átengedte számára a malmot, így például a hidegszamosi (Somesu Rece, Románia) alulcsapó vízkerekű malmot Izabella királyné adta a molnár kezére 1548-ban, akinek utódai 1652-ben is háborítatlanul bírták a malmot. S noha a pénz vásárlóereje jócskán csökkent a két időpont között, Hidegszamos molnárai változatlanul évi egy forintot fizettek a gyalui várhoz. A csejtei (Cachtice, Csehszlovákia) uradalomból van példa arra, hogy a jobbágyok malomrészt vásároltak, illetve a XVI—XVII. századi peres anyagokból kitűnik, hogy másutt is akadtak jobbágyi tulajdonban levő malmok. A XVII. század végén a Borsod megyei malomösszeírás 50 működőképes malomról adott számot. Közülük 38-nak a tulajdonosa ismert. Egyházi és világi földesurak tulajdonában 23, közösségi tulajdonban 5, jobbágyiban pedig egy malom volt 1693-ban. Az egész megyére kiterjedő adatfelvételből szintén van példa tehát jobbágyi

1