Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Dabronaki Gyula - Wittinghoff Sarolta: Sütő- és tésztaipar
SÜTŐ- ÉS TÉSZTAIPAR 171 Az 1920-as évek jelentős változásokat hoztak a sütőiparban. A fogyasztók tájékoztatására és az ellenőrizhetőség érdekében 1922-ben kormányrendelet írta elő a kenyerek jelölését. A címkén fel kellett tüntetni a felhasznált liszt típusát, burgonyáskenyér esetében a burgonyatartalmat is. A jelölés elmulasztóit a hatóságok pénzbírsággal sújtották. Az 1923. évi XV. te. szabályozta a sütőipari munkát. A 18 éven aluli termelőmunkások felvételét orvosi alkalmassági bizonyítványhoz kötötte, és csak nappali munkát engedélyezett. Rendelkezett a munkaközi pihenőkről is. A munkaidőt a fiatalkorúaknak 8 órában, a felnőtt munkásoknak 10 órában állapította meg, és legfeljebb két túlórát engedélyezett. A legfontosabb az éjszakai munka megtiltása volt. Az éjjeli munka megszüntetése sokéves követelése volt a sütőmunkásságnak. „Ember lett a sütőmunkás” — kommentálja a korabeli Élelmezési Munkás című lap. Az 1924. június 30-án életbe lépett munkarend ősrégi gyakorlatot szüntetett meg Magyarországon. A sütőipart, elsősorban a nagy tőkebefektetést igénylő gyáripart (közte a Községi Kenyérgyárat is) váratlanul érte. Csökkent a kapacitáskihasználás, növekedett az energia- és egyéb költség. A termelés átszervezése a munkáslétszám csökkentésével is járt. Budapesten reggel 5 óra előtt, vidéken 4 óra előtt nem kezdődhetett termelőmunka. Az üzemek szakszervezeti ellenőrzés alatt állottak, a korábban kezdőket a hatóságok megbüntették. A munkaidő csak lassan csökkent; az inasok, a segédek naponta 16—18 órát dolgoztak. Nagy volt a munkanélküliség, elhelyezkedni még alkalmi munkára is nehéz volt. A munkabérek alacsonyak voltak, a legkisebb béremelésért is elkeseredett harc folyt. A tanoncok létszámát semmi sem korlátozta. Időhiány miatt nem foglalkoztak velük, a szakma alapos megismerésére alig volt lehetőségük. Az általános tanonciskolába azonban délutánonként eljártak. Ott úgy ismerték őket, mint „alvó inasokat”, mert a napi munka után figyelemre már nem futotta erejükből. A túlzott tanoncalkalmazást példázza, hogy 1928-ban Budapesten 1030 segéd mellett 689 tanonc, Sopronban 42 segéd mellett 38 tanonc, Szegeden 64 segéd mellett 54 tanonc dolgozott. A túlméretezett sütőipari tanoncképzés megszüntetésére az ÉMOSZ a kereskedelemügyi miniszterhez fordult, és javaslatot tett a tanoncképzés szabályozására. 1931-ben megjelent a tanonclétszámot korlátozó rendelet, ami 1932 áprilisában lépett életbe. E szerint a szerződtetett tanoncok száma a szakmunkások létszámának mintegy fele lehetett. A kontárkérdés, mint más iparban, a sütőknél is jelentkezett. A századfordulón az iparosodó Alföldön, főként Szegeden és környékén okozott sok gondot a pékeknek a „kenyérsütögető asszonyok” munkája, ami a húszas években ismét és egyre nagyobb versenytársként jelentkezett a piacokon. A kenyérsütő asszonyok a háziipar címén forgalmazott termékeik után nem fizettek adót, pedig a sütést egyesek rendszeresen és a háziipar mértékét messze meghaladó módon végezték. A sokéves gyakorlatot nem kívánták teljesen megszüntetni.
