Balatoni Mihály et al.: A magyar élelmiszeripar története (Budapest, 1986)
II. rész. Az élelmiszeripar termelőerőinek fejlődése a gyáripar kialakulása óta - dr. Kirsch János: Malomipar
Malomipar 111 Ezeket a következő tanévben is megrendezték, de az I. világháború miatt aztán több mint tíz évig szünetelt a szakoktatás. A századfordulóig hiányzott a magyar nyelvű műszaki szakirodalom is. Feltűnést keltett Pékár Imre és Kosutány Tamás már említett műve, amelyek a gabona és liszt minőségével foglalkoztak. Az első, technikai alapismereteket tartalmazó magyar nyelven írt kiadvány ifi. dr. Schmidt József (1872—1934) kiváló malommérnöknek, a budapesti Schmidt és Császár Gőzmalom tulajdonosának A malomipar műszaki kézikönyve címen megjelent műve volt, amelyet Budapesten adtak ki 1909-ben. Későn indultak a szakmai folyóiratok is. Az első szaklap az 1878-tól hetenként megjelent német nyelvű Ungarische Mühlen-Zeitung volt. Később, 1889- ben kezdődött a magyar nyelvű szaklapok kiadása: egyszerre három is indult. Hetilap volt a Magyar Molnár és havonta háromszor jelent meg a Magyar Molnárok Lapja, valamint a Malom Közlöny. A későbbi lapok közül a legtekintélyesebb 1894-től a Molnárok Lapja volt, ami hetenként jelent meg, és fél évszázadon át adott széles körű szakmai tájékoztatást a molnárságnak. A nagymalmok munkásai rendkívül rossz munkakörülmények között dolgoztak. A malmok többsége egész éven át folyamatosan működött, és csak húsvétkor, pünkösdkor és karácsonykor tartottak üzemszünetet. A munkások napi munkaideje 12 óra vagy annál is hosszabb volt. Hazánkban 1872-ig nem szabályozták rendeletileg a munkanap hosszát. Az 1872. évi ipartörvény csupán olyan korlátozást tartalmazott, hogy a napi munkaidő nem haladhatja meg a 16 órát. Ugyancsak napi 16 óra munkaidőt engedélyezett (másfél órás munkaközi szünettel) az 1884. évi ipartörvény is. Kíméletlenül rendelkezett az 1872. évi ipartörvény a tanoncok munkaidejéről. Eszerint azok a tanoncok, akik életük 14. évét még nem töltötték be, naponta 10 órai, akik már elérték a 14. évet, napi 12 órai munkára kötelezhetők. Az 1891. évi XIII. törvény elrendelte ugyan a vasárnapi munkaszünetet, de a jogszabályban felsorolt kivételek között a gabonaőrlés is szerepelt, így a malmi munkásokat továbbra is kötelezni lehetett a vasárnapi munkára. A malmi munkabérekről a múlt században készültek ugyan statisztikai felmérések, de ezek nem szolgáltattak értékelésre alkalmas adatokat. Az 1898. évi gyáripari statisztikából például csak annyit lehet megállapítani, hogy a malmi szakmunkások 78%-ának heti munkabére 20 korona, a napszámosok 32%ának heti bére pedig 10 korona alatt volt. Az alsóbb bércsoportok részletezése nyilván képet adna arról, hogy a malmi munkásság jelentős részének munkabére a létminimum határa körül mozgott. Az amúgy is alacsony munkabéreket tovább csökkentették a különféle levonások. Az 1872. évi ipartörvény csak általánosan rendelkezett a munkások életének és egészségének védelméről. Mivel részletesebb előírásokat nem tartalmazott, a rendelkezés hatástalan maradt. A malmok hiányosan voltak ellátva védőberendezésekkel, ezért és a rossz munkahelyi feltételek miatt a munkások testi épsége állandóan veszélyben forgott. A korabeli statisztika szerint 1905-ben a
