Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)

Bevezetés

rendszerint korinthoszi oszlop formájú vagy sima márvány, csiszolt alabástrom, esetleg bronz. Az oszlopfő tetejéről két vagy több díszes kar nyúlik ki, amelyről gyakran láncokon függtek a csésze alakú füles mécsek. A nápolyi múzeumban látható ókori lámpás oszlopának tetején levél- vagy virágformákkal díszített kehelyben mécs ég. A talapzatos, kézben hordozható állatlámpáson az állat farka volt a fogantyú (i. e. 7. sz.).

Pompeiben az ásatások során tizennégy ágú, mennyezetről lelógó, pompás bronzlámpás került napvilágra. A díszesen berendezett házakban teáskanna alakú olajmécsest találtak, finoman kimunkált füllel. A szőlő- és más levéllel, az istenek fejével gazdagon díszített edényforma közepén több nyílás volt az olaj betöltésére.

Előkerültek a romok alól embert, elefántot, kacsát ábrázoló mécsek is. Háromlábú bronz kandeláber: a talpak és az oszlop fonatos, a tetején zárt kagyló alakú kétnyílású mécs, magasan kinyúló díszített füllel.

Mesteri alkotás a földön ülő szakállas férfi; kezében mécsedénnyel; s a mécs levehető fején futás közben hátratekintő tengerész.

Herculanumban a hengeres lámpák sárgaréz lemezből készültek, félgömbtetővel, keskeny olajméccsel.

Etruszk lámpások. Etruriából az i. e. 6. századból származó ékes háromlábú (tripusz) bronz kandeláber került elő. Táncoló pár díszíti az i. e. 380-ból származó egyik leletet. Az i. e. 2. században pazar díszítésű, szoborszerű, több lángú olajlámpát is használtak. I. e. 190-ből származik az a függesztett mécslámpás, amely tartályán kiterjesztett szárnyú angyal áll; a zárt csésze alakú tartályból körben nyolc oldalcsőr áll ki a kanóc részére. E művészien

Díszes pompeji olajlámpa (D. Pillitz—G. Schmidt)

Pompeji kandeláber három lábbal, magas törzzsel

(F. W. Robins: The Story Of The Lamp)

kiképzett díszes lámpák a firenzei Museo Archeleogicóban láthatók.

A Capitolium mécsei sárkányfejet, emberi arcot utánoztak, az alakok szája volt a kanócnyílás, a fej tetején töltötték be az olajat. E világítóeszközök elterjedtek az egész római birodalom területén, így a Balkánon is. Horvát közvetítéssel jutottak el hazánkba, a Duna-Tisza közére.

A nyitott, kör alakú mécsek még fagygyúval világítottak, később a zárt lámpásokban sózott olajat, illatosított hódzsírt égettek. A sózott olaj lángja fényesebb. Érdekes technikai megoldás volt, hogy a lámpa tartályába először vizet öntöttek, ezen úszott az olaj és benne a bél.

VE Strabo teológus írja. hogy Itália északi részében élénk cserekereskedelem folyik; a Pó környékbeliek élelmet adnak az alpesi lakóknak gyantáért és szurokért.

A lámpák kezelése a rabszolgák feladata volt, s ők vigyáztak arra is, hogy a kiálló csőrök alá tett tálkába csöpögjön az olaj és a lehulló kanócdarab. Ugyancsak ők használták a papirus vagy növényi rostanyagból készült kanócok lenyírására a csiptetőt is.

A díszlámpák égetése ünnepi hangulatot ébresztett. Ilyen céllal gyújtatott díszlámpát Cleopatra az Antonius tiszteletére adott díszvacsorán. Ezek a sassal díszített 12 csőrű függőlámpák voltak.

Hérodotosz (i. e. 485-430) kilenc kötetes történeti munkájában egy helyen leírja a ,,Lámpák Ünnep”-ét; „Róma utcáin kanyargó felvonulásban, díszes virágkoszorúval fejükön lépdelnek a fehér ruhás leányok, mindegyikük kezében sima csészealj alakú égő lámpát vitt; amelyekben sózott, illatosított hódzsírt égettek”.

Rómában a korai keresztények lámpái Krisztust jelképezték. A függesztett lámpák láncaira a „Krisztus” szó görög kezdőbetűit, X-et és P-t erősítették. Ezek a

27