Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Bevezetés
Kőlámpa (F. И . Robins: The Story Of The Lamp) Amerikában az egymás fölé rakott kitin páncélé foszforeszkáló bogarakkal világítottak. Egy-egy veréb nagyságú bogár fénye mellett a nők még fontak is. Az indiánok Amerikában adták-vették az effajta bogarakat, ez a kereskedelem külön foglalkozási ág volt náluk. Az ilyen bogarakat asszonyaik testük díszítésére is használták. Spanyolországban lábukra erősítettek világító bogarakat, ezekkel világították meg az utat. Hazánkban a szentjánosbogarat (lampyris noctiluca) a legények kalapjuk mellé tűzték, amikor elhagyták a házat. A kőbe zárt láng A kőlámpás — a mécs őse — már a harmadik jégkorszakban (i. e. 430 ()()()—180 000) ismeretes. A lapos kődarabon bemélyedés volt az égőanyag (faggyú, fókazsír stb.) részére, a lehántolt rostbél, fakéreg (kanóc) pedig - amelynek végén a felszívott égőanyag lángolt — keskeny vájaton nyúlott ki a lámpás szélére. Ez volt az ún. úszóbeles lámpás. A kézben is hordozható, vagy felállított kőlámpás általában puha kőzetből (mészkőből, homokkőből) készült, ritkán gránitból (Dél-India). A kőlámpás fejlődési fokozatai: — kőedény kanócnyílás nélkül (úszóbeles lámpás), — egy nyílású kőedény, az olajnak és a kanócnak közös nyílása van, — két- vagy többnyílású kőedény, az olaj és a kanóc részére külön nyílások vannak. A legfejlettebb forma a két- vagy több nyílású kőlámpás, amelyben külön van a kanóc és külön az olaj; égés közben is tölthető. Kőlámpásokat talált Karl Absalon Morvaországban (i. e. 30 000 körüli Solutrei kultúrából), ugyanitt Riviere a Kriz barlangban. Franciaországban is leltek mészkő csészelámpát (Hauser lelet a Les Marseilles-i őstelepen) és Schabern mellett. N. Ault szerint az i. e. 15 000-ben (Magdalén kultúra) már Britanniában is volt kőlámpás. A spanyolországi altamirai barlangrajzok is utaltak a kőlámpák használatára. A korszakváltással együtt a kőlámpások anyaga is változott: a fejlettebb kőlámpás (mécs) már nem kőből, hanem agyagból, rézből, bronzból, sőt üvegből is készült. Használatuk és feladatuk szerint voltak asztali, hordozható, füles és függesztett kőlámpások egyszerű és díszített változatban. Égőanyag gyanánt faggyút, különféle olajokat és állati zsiradékot, bélnek rongyfoszlányt, egyéb rostanyagot használtak. A kanócot egyszerű vályaton, később ún .sípon vezették ki. Ez a teljes vagy félkör keresztmetszetű cső az idők folyamán csőr alakúvá változott. A tűz csiholója A tűz megőrzésénél és hordozásánál csak a tűzgyújtás volt nehezebb. Ennek számos módja az utóbbi évszázadokig fennmaradt. A tűzcsiholás legkezdetlegesebb módszere volt a két szikrát vető kovakő összeütése: „tüzet támassz a hamuból, a parázsból lobbants lángot, fújjad tüzesre a fákat, nehogy hamvadozni hagyjad . . . ... Ha a hamu nem tüzel már a parázsból láng se lobban . . . ... Kapsz egy kicsi kovakövet kapsz egy ütet taplót hozzá, csiholj csak tüzet belőle, azzal pedig gyújtsál fáklyát . . .” (Kalevala 23. ének) 20
