Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Fényűző fények
Az egyre erősebb színpadi fények árnyékot okoztak, ezt csak a tudatos rendezés tudta kiküszöbölni, amelynek első képviselője Reinhardt volt 1912-ben. Néhány évvel később alkalmazták a színpad skatulyarendszer szerinti beosztását, ahol csak a cselekmény színhelyét világították meg. A felső színpadon többféle világítási effektus található, így az első (köpeny-) szuffita, amelynek lámpái a színpad felső fedése mögötti első,,utcában” égnek. Az oldalrivalda a színpadnyílás két oldalán elhelyezett lámpasorból (sorokból) áll. Hőhatása és tűzveszélye miatt nem volt kedvelt. Régen a színpadot a középen égő fényforrás felhúzásával vagy lehúzásával sötétítették el, ill. világították meg. Kedvező változást hozott a gázvilágítás bevezetése után a szuffitavilágítás, a lécek alkalmazása. A szuffita olasz szó, a színpadnyílás szélességével egyenlő vászoncsíkot jelent, amely felülről lóg le - mint a fregolin száradó ruha -, és így takar el mindent a néző szeme elől abból, ami az ún. zsinórpadláson történik. A fényforrások jelentős része a zsinórpadláson látható. A zsinórpadláson van a kötélzet, amely a csigákon keresztülvetve fel és le mozgatja a díszletet. A szuffita a színpad egész szélességében kazettás beosztással, oldaltól oldalig terjedő félhenger, amely tetszőleges számú fehér és színes fényforrást hord magában a színpad felső világítási rendszere Fejlettebb változatában ezek villamos izzók. A szuffiták rendszerint több tagból állnak; az első tag a függöny mögött van megfelelő magasságban, a függönnyel azonos színű drapéria lóg le, és mögötte a mozgó hídon (portálon) függ az említett lámpasor, amely felülről világítja meg a színpad mennyezetét. Természetesen ez csak az első ilyen megoldás, rendszerint még több hasonló megoldású híd követi egymást a zsinórpadlás terében. A derítők feladata bevilágítani a színpad meghatározott részét. Ősük a hlácker: kis taliga, amelynek az oldalára egymás fölé tetszés szerint fehér vagy színes lámpákat akasztottak, és a színpadnak mindig arra a részére tolták, ahol szükség volt rá. Utódja a háromlábú állványon állítható, kengyeles csuklóval le és fel mozgatható fényforrás, amelynek az egyik oldalán lencse van, s ezen át vetíti ki a fehér vagy színes fényt a megfelelő helyre. Ide tartozik a tepsi vagy gömb alakú, többféle izzót tartalmazó, lábon álló derítő és a hátsó színpad egét megvilágító, annak színét adó, ún. horizont lámpa. A reflektor feladata, hogy a színpad meghatározott helyére (személyre) koncentrált fényt vetítsen. A színpadon kívül, a páholyok oldalán, a nézőtéren, a színfalak mögött világító tornyon helyezik el. A reflektor lencse nélküli, fényvető lencsés színpadi világítóeszköz. A bordázattal hűtött, zárt lámpaházban sínen mozgatható foglalatban van a fényforrás. Régen gáz, acetilén, spiritusz vagy ív világított bennük, ma villamos izzóval működnek. A fénynyaláb szűkítését vagy tágítását a kísérő reflektor, az ún. fejgép végzi, amely kis területre igen erős fényt ad. A lámpaház elején színkerettartó van, így a reflektorok elé fém vagy karton keretben csíkokra vágott színes üveg, műanyag vagy festett celofán helyezhető, amely színes fényt ad. A színváltás megoldható a lencse előtt forgatható színtárcsával (ún. színkorong), amelynek elfordításával mindig más és más szín kerülhet a fényforrás útjába. A korszerű színházi fényvetők főbb csoportjai:- nézőtéri, lencsés gépek (30—70°-os szögben világítók); — színpadkeret körüli reflektorok (oldalról, felülről világítók); Világító keretes toronyiadra rögzíthető színpadi reflektor (Alfred von Engel: Bühnen-Beleuchtung) Bordás színpadi gép (Alfred von Engel: Bühnen-Beleuchtung) 135
