Laky József: A lámpa históriája (Budapest, 1988)
Fényűző fények
rűbb változata a pusztai csapszék, amely a csárda előde volt. 1755-től a 19. sz. derekáig élték fénykorukat. A csárda félnapi vagy napi járásra eső távolságban országúti elágazásoknál, pusztákon működő vendégváróhely. A csárdák — amelyek nemegyszer régi, beomlott templomok romjaiból épültek - a 17-18. században működtek. Híres csárdák voltak: a Csingilingi, a Lengetegi, a Kuruttyó, a Zöldhalmi - mindegyikük porrá égett; továbbá a Betekints, a Dübörgő (1680), a Kőkúti (Mérges-pusztán), a Falkafogyasztó, a Pipagyújtó (Kiskunhalason), az Orgovány (1800-ban Kunszentmiklóson). A kocsma a falu és a város belterületén kocsmajogos által nyitott vendéglátóhely. Ami a pusztán a csárda, az a településen belül kocsma. Szárazkocsma, ha csak bort mérnek benne. Utak kereszteződésénél álló magányos épület volt néhány gazdasági épülettel (óllal, istállóval stb.). A kocsmáros lakása melletti kétrészes helyiségben szolgálták ki a vendégeket. Az ivóban x lábú hosszú asztalok, lócák, padok, léces falú kármentő, amely mögött a törékeny üvegeket, korsókat, csuprokat tartották. A helyiség nagy részét a padkás búboskemence foglalta el. Nappal a kis falba vájt ablakon szűrődött be a fény, este általában mécset vagy faggyúgyertyát gyújtottak. A falak csupaszságát mázas cserépedénytartó tálas és falra akasztott fényvetős gyertyatartó szakította meg. Az asztalokon drótból csavart gyertyatartóban faggyúgyertya égett, később jobb ivókban csilláros megoldás is található: kétágú üvegharangos, szélfogós, olykor láncra függesztett kocsikerékre erősített tartókban. A gyertyát maga a kocsmáros öntötte a gyertyahasználatért kapott faggyúból. Az ivó berendezése általában szerény volt, hiszen az italozók virtuskodása könynyen verekedéssé fajult. Ilyenkor nem kímélték a kancsókat tartó almáriumot, sem a mennyezeten függő ivólámpát, amelyet hárfa alakú drótkeret fogott közre, és fehér fényvetőtányér övezett. Rendszerint olajjal vagy petróleummal világítottak. Később a körégős olaj- vagy petróleum hárfalámpákat széles fényvetővel szerelték fel az igényesebb vendéglők és fogadók, különösen a nagyobb tánctermek világítására. E helyiségekben elterjedtek a szivatytyús nyomólámpák, majd a múlt század végén Auer-izzós lámpát kezdtek használni. Ennek ellenére a 19. században még erősen tartotta magát a gyertya is, a Millygyertyák még sokáig versenyképesek voltak. A szélgyertya olyan gyertyatartóban ég, amelynek felső pereme öblös, harang vagy liliom alakú, átlátszó színes üvegbura. Az üvegbura óvja a gyertyalángot a széltől. A 19. sz. óta Európa-szerte használják vendéglők kerthelyiségében, kertekben, házak tornácain stb. A tánctermekben lezajlott udvari bálról Drezdából írja a 19. századi tudósító: ,,az ünnepség fényét 14 ezer viaszgyertya emelte, s fokozta”. Betyárcsárda hárfalámpája László Fiilöp: Reménytelen szerelem, részlet 128
