Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)

Az ókor bútorművészete

Fejvánkos helyett, részben hajdíszük kíméléséért is, villa alakú fejtámasztókat használtak. Ilyen látható — bár kevésbé díszes kivitelben — a Szépművészeti Múzeumban is, amely meglehetősen késői, az Újbirodalom végéről származik. E fa fejtámasztók egyébként gyakori sírmellékletek voltak, mivel nemcsak a mindennapi életben használták, hanem a halottas ágyon is az elhunyt feje alá helyezték. A fejet és a nyakat tartó szerepük miatt vallásos jelentőséget tulajdonítottak ezeknek, kicsinyített másaikat olykor amulettként a

múmiát pólyázó szalagok közé rejtették, varázserejükről pedig az óegyiptomi vallásos rítusok, imák és himnuszok gyűjteménye: a Halottak könyve is megemlékezik.

Az ülő- és fekvőbútorok keretét pálmarost, gyékény- vagy bőrszíj fonadékkal vonták be.

Asztalaik az étel tárolására való állványok, három- vagy négylábúak, négyzetes lapjukon gyakran hieroglifákkal. A már említett Hormes és Ni da Iszet sírkövén, sőt egy, az Újbirodalom végéről való mitologikus papiruszrészleten is (Szépművészeti Múzeum), az áldozati ajándékot tölcséres lábú, kerek asztalra helyezték.

Művészi formaképzésre talán a legnagyobb lehetőséget a bútorok másik csoportja, a tárolóbútoroké nyújtja. A halotti kultusz fontos kellékeiből az ún. kanópuszokból szekrényformáikra következtethetünk, ezek felfelé keskenyednek és gombbal nyílnak.

Tárolásra szekrény helyett inkább ládát tartottak. A láda és a koporsó az egyiptomiaknál csaknem azonos, mindkettő a kőszarkofág mintájára, de már fűrészelt deszkából készült, faszögekkel. Érdekes, hogy a lábban nem fut végig az árkolás, csak ott, ahol a deszkák végén kinyúló csapok

23