Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Az asztalosmesterség története
m fe a és m sk tá sz és A rr a é is a d is tudósít bennünket X. század végi receptkönyvében, Schedula diversarum artium c. munkájában. Vízikerékkel hajtott fűrészmalom rajzával először Villard de Honnecourt, a Magyarországon is járt francia építész vázlatkönyvében találkozunk 1235 körül. Nála a tengelyen átfúrt két kar olyan csuklós szerkezetet nyomogat, amelyre a fűrész alsó végét erősítették. A fűrész felső végét rugózó vesszőhöz rögzítették. Az ugyancsak e tengelyre szerelt fogaskerék a munkadarabot nekifeszítette a szerszám élének. A korai írott és rajzolt páldák ellenére sem beszélhetünk e fontos eszköz általánossá válásáról a XIV. század vége, a XV. század eleje előtt. Jelenlegi ismereteink szerint az első fűrészmalmok egyikét 1322-ben állították fel Augsburgban. Bár a bűtorkészítés másik fontos eszköze a gyalu is az ókori népek találmánya, Lükurgosz szerint például nem volt szabad használni Spártában, mert azzal igényes berendezést lehet előállítani, ami elpuhuláshoz vezet, ez az alapvető forgácsolószerszám valójában a középkorban válik az asztalosmesterség szimbólumává. Egy XV. századi, német asztalost bemutató metszeten jól láthatjuk a gyalu használatát. A párizsi Bibliothéque Nationale-ban őrzik azt a varázsos szépségű miniatúrás könyvet, amelynek egyik lapján a jól felszerelt középkori francia asztalosműhelyt csodálhatjuk meg: a kosárral játszó gyermek és fonó anyja társaságában az apa deszkát gyalul, előtte a ládán, festői rendetlenségben kiteregetve ott hevernek munkaeszközei: derékszögű vonalzója, körzője, faragó- és vésőszerszámai, mögötte a falon rendben felaggatva különféle vonalzói, furdancsai, párhuzamvonói, kalapácsai lógnak. Ez idő tájt az 1500-as években nemcsak Nyugat- Európában, hanem Közép-Európában is ismerték a gyalut. Hiszen a krakkói Behem Baltazár kódexében — e korszak lengyel képzőművészetének egyik legértékesebb emlékében, amely ma a Jagellokönyvtárban található — a mesterségek sorában, az asztalosműhelyt bemutató lapon, az előtérben fémfejszével farönköt hasogató és gerendát cipelő szolgák mögött, a munkapadnál szorgoskodók gyaluval dolgoznak, amit a lehulló forgács is bizonyít. A fűrészmalom, a gyalu és a különböző faragószerszámok lehetővé tették a keretbetét-szerkezetes ún. asztalosbútorok gyártását. Noha magát a keretbetét-szerkezetet már az egyiptomiak is ismerték, de akkor még a betétet nem helyezték árkolásba, hanem csak beszögezték a keret közé. A keretbetétes összeépítési mód lényege, hogy a bútornak csak a kerete, ládák esetében a négy sarokpalló és az azokra merőleges (már fűrészelt) deszkák vannak vastagabb fából; ez adja a keretet, amelyet vékonyabb anyagból készült betétlapokkal töltenek ki. A hordozószerkezetet, az erős oszlopokat, pilasztereket a keresztmerevítőkhöz ácskötéssel, csapolt és fúrt szerkezettel kötötték. A vastagabb keretben a vékonyabb betétlapok szabadon változtathatták méretüket, a megrepedés veszélye nélkül. A keretek éleit általában profilozott lécekkel szegélyezik, amelyeket profilgyaluval állítanak elő. A vaspántos megerősítés az ún. vasalás helyett a XIV. századtól már állandó jelleggel ún. fecskefark-kötést, faszögeket, facsapokat, köldökcsapokat, eresztékeket alkalmaznak. Kiszakadás vagy törés ellen volt jó a biztosító keresztléc, hevederléc vagy fejelőléc. A XIV. századtól külön ládakészítő céhek is működtek. Az e korban oly fontos tárolóbútor előállításának három fő változatáról tudunk: eleinte négy, széles, 4—5 cm vastag palló volt a fő tartódarab, egyúttal a láb is, ezekhez elő-, hát-, ill. oldallapokat csatoltak. Később a két rövidebb oldallap képezte a lábat, a 2—4 cm közötti hosszanti oldallapokat köldökcsapokkal csatolták. Az oszlopszerkezetű ládát úgy állították össze, hogy az oszlopba árkolt csapokkal eresztették be az összekötő darabokat, és faszögekkel erősítették meg. A tetőlap faragott kör keresztmetszetű, fúrt lyukban fordult, és egyszerű zsanérral zárult. Ezek a ládák képezik az átmenetet az ácsolt és az asztalosbútor között. A gótikában élesen elkülönül egymástól az észak-európai kultúrkör (Franciaoszág, Anglia, Spanyolország, Németalföld) és a déli (Svájc, közép- és délnémet terület, Tirol, Közép- és Kelet- Európa). Ez az elkülönülés abból is következik, hogy északon főleg a tölgyfa, délen inkább a fenyőfa volt használatos. A keményebb tölgy megmunkálásához elsősorban faragószerszámokra, a puha fenyőhöz inkább vésőkre volt szükség, amelyekkel nem annyira forgácsolták, inkább vésték és metszették a fát. Legfontosabb a laposvéső volt, amellyel a fametszet nyomódúcaihoz hasonló eljárással a falapnak azt a részét árkolták ki, amely a lenyomatban fehéren marad, a többit érintetlenül hagyták. Vagyis itt a mintát a kiemelkedő felületek adják (reliefen creux). A vájatokat horonyvésővel, az árkokat szekrényvésővel, az erősen plasztikus részeket kanalasvésővel készítették. A lényeg az volt, hogy a véső éles legyen, és kellően kiválasztott farönköt dolgozzanak meg. A fa megválasztása különben a keményebb fák esetében északon volt 10
