Vadászi Erzsébet: A bútor története (Budapest, 1987)
Az asztalosmesterség története
tálán erezetű csomoros fák és főleg gyökér körüli részeik viszont inkább kiemelt nagyobb felületek, betétmezők díszítésére alkalmasak. A fa finomságának mutatói a likacsok. Durva likacsosból, például tölgyből, kőrisből nem lehet kecses kisbútort készíteni. A fa színe sokféle lehet, de mindig tört színű. A fának ez a tulajdonsága főleg a famozaik és az intarzia esetében lesz döntő, mivel a fa fényével együtt a művészi bútortervezés fontos eszközévé válik. A bútor formatervezésében a fa hasadósága a legdöntőbb. A vastag fa jobban, könnyebben hasad, ezért ezt inkább tartó-, tagolóelemként használják, míg a vékonyabbat a tárgy keskenyebb részeinek készítésére. A fa fajsúlya is különféle. A szebb és drágább keményfák a külső hatásnak jobban ellenállnak, súlyosabbak, éppen ezért nehezebben is mozgatható a belőlük készült bútor. Gazdaságosabb e nemes fákat vékony lemezre vágva az egyébként is olcsóbb és könnyebb puhafára borítani. A szerkezeti puhafát vakfának, az ezt borítót színfának vagy furnérnak nevezzük. A fa zsugorodása és dagadása olyan káros és rossz tulajdonság, amelyet éppen a furnér alkalmazásával vagy a keretbetét-szerkezettel lehet meggátolni. Az előzőleg kellőképpen ki nem szárított bútorfa ugyanis a páratartalomtól függően változó, nedvesebb, nyirkosabb helyen megdagad, száraz helyen zsugorodik. E térfogatváltozás eredményeképpen vetemedik, reped, elhajlik, meggörbül. A vetemedés oka sokszor a szijács és a geszt eltérő nedvességtartalma, mivel a zsugorodó részek között olyan feszültségkülönbség jön létre, amely alaki változáshoz vezethet. A repedés is többféle. A bélrepedés a bélből indul ki és sugárirányba a szijácsig terjed. A gyűrűs repedésnél két szomszédos gyűrű válik el egymástól. A bútorkészítésre alkalmas fafajtákat tűlevelű és lombosfákra oszthatjuk. A tűlevelűek között gyakori a hazai erdeifenyő, vörösfenyő és lucfenyő. Mindhárom könnyű, rugalmas puhafa, főleg alapfának vagy vakfának használják. Faragásra alkalmasabb, bár keményebb a vörösesbarna, fényezhető, széprajzü tiszafa, amely a magyar bútorművészetben is igen kedvelt. Külhoni tűlevelű az illatos cédrus, életfa vagy tujafa, amelyből Pauszaniasz szerint a görögök is készítettek ládikákat, például Eumelasz cédrusfa ládikáját mitológiai jelenetekkel díszítette, és ékesítésére aranylemezkéket és elefántcsont lapokat is alkalmazott. 2. Vízikerékkel hajtott fűrészmalom rajza; Villard de Honnecourt vázlatkönyvéből, 1235. 3. Asztalosműhely ábrázolása egy XV. századi német metszeten 4. Jóst Amann: Asztalosműhely; német. XVI. század Észak-Amerikában fordul elő a vöröses árnyalatú ciprus és a mamutfenyő, amelyeket tartósságuk és rugalmasságuk miatt vásároltak. Nyugat- Erópában különösen a barokk bútorművességben sűrűn előforduló buxusfajta a puszpáng a fafaragók kedvence. Nagyon gazdag a hazai lombosfák sora. A sötét tölgy kemény és szilárd, jól hasad. Világosabb, de jobban fényezhető és főleg hajlítható a kőris, amelynek speciális fajtája az európai szakirodalomban is magyar kőrisként emlegetett haboskőris, nevét erezetének „habos” hullámos mozgalmasságából kapta. Keményfa a jól pácolható szil, a hajlékony bükk és a remekül faragható dió is. Utóbbi kellemes meleg felületi hatásával egész Európában az egyik legnépszerűbb fafajta, faragásra és furnér készítésére egyaránt alkalmas. Különösen szép az amerikai diógyökér, amelynek nagy hullámú évgyűrűi a moiréra (selyemszövetre) emlékeztetnek. Gyertyánból és akácból ritkán készül bútor, inkább szerszámok nyeleihez használják e fafajtákat. Az újkori bútorművességben terjedt el a különféle gyümölcsfa berakás. Gyakori a sárgásvörös cseresznye, a vörösesbarna körte és a pirosasbarna szilvafából készült berakás. A puhafa könnyebben
