Tabiczky Zoltánné: A Magyar Vagon- és Gépgyár története 1. 1896-1945 (Győr, 1972)
Második fejezet. A Vagongyár a Tanácsköztársaság alatt
voltak. Az ipari termelési tanács vezetője és ezzel együtt az összes győri üzem vezetője Mayer Lajos vagongyári mérnök lett. Mivel a régi tulajdonosok az üzemen belül maradhattak, gondot okozott a szabotázscselekmények elleni harc. Ebben a szakszervezetek, de az egyes dolgozók is segítették a direktóriumot. A háború után részben rendelés hiányában, részben anyag-, de főleg szénhiány miatt leálltak, vagy erősen csökkentett ütemben dolgoztak az üzemek, amelyek pedig Győrött a munkások ezreit foglalkoztatták. A harcterekről is százával jöttek vissza a munkát kereső emberek. Ezek elhelyezése, a törvényben biztosított munkanélküli-segélyek kifizetése is problémát okozott, de a direktórium mindent megtett, hogy a foglalkoztatottságot vagy legalább a munkanélküli-segélyt biztosítsa. Igyekeztek a munkások keresetét is megfelelő szinten tartani. Hogy a direktórium intézkedései mennyire a dolgozók érdekeit tartották szem előtt, a legékesszólóbb bizonyítéka, hogy a tőkéseknek — mihelyt tehetik, első gondjuk a „túlságosan megnövekedett bérek és fizetések leszállítása” és az alkalmazottak létszámának lényeges csökkentése. Gondot okozott a termelési tanácsnak a munka termelékenységének kedvezőtlen alakulása is. Lélektanilag érthető, hogy a tőkések kizsákmányolásának felszámolása és a két forradalom meglazította a munkafegyelmet. A munkások felszabadultak az embertelen kapitalista fegyelem alól, viszont még nem ismerték fel, hogy a fegyelmezett és termelékeny munka a Tanácsköztársaságot, a munkások hatalmát erősíti. Az átmenet ideje alatt sok volt a gyűlés, a munkaidő alatt tartott értekezlet. De a munkásság munkakedvével sem volt minden rendben. Dubrovay Károly — aki a komáromi akciónál hősi halált halt — Mayer Lajos után átvette az ipari termelési tanács vezetését, a tanács június 23-i ülésén ezt szóvá is tette. Beszédében kitért arra, hogy nincsenek meg a munka technikai feltételei, az állam tulajdonképpen csak előlegezi a munkások bérét, amelyet nem támaszt alá a megfelelő teljesítmény. A munkásokon kívül álló tényezők, főként a szén- és anyaghiány különben is súlyosan veszélyeztetik a termelést, és az állam pénzügyileg nem fogja bírni, ha ezt a helyzetet a laza munkafegyelem még súlyosabbá teszi. A következő felszólalók, Ritter Mihály és Stick Károly is azt bizonyították, hogy a munkások nem megfelelő lendülettel dolgoznak, és a szakszervezeteket okolták, mert elhanyagolják a megfelelő propagandát. Nagy vihart váltott ki az akkordrendszer visszaállítását ajánló felszólalás. 71 Bécsi István párttitkár az agitáció eszközeit elegendőnek tartotta a munkafegyelem helyreállításához. Lobi Adolf felhozta, hogy a gyárak felszerelése már meglehetősen elavult. Ez is erősen befolyásolja a termelést. Június 7-én a szaktanács ülésén, pesti megbízott jelenlétében ismét felmerült ez a kérdés. Ekkor már határozat is született. A prémiumrendszer mellett döntöttek, mégpedig olyan formában, hogy az addig rendeletben megállapított 8 korona ötven fillér szakmunkás-órabér nyolcvan százalékát fizetik ki alapkereset gyanánt, és azon felül, bizonyos százalék elérésénél fizetik ki a pótlékot. Megállapodtak abban is, hogy a nyolcvan százalékos alapteljesítmény mértékét minden gyárban külön állapítják meg, a helyi követelmények és adottságok szerint. Ezen a gyűlésen is hangzottak el felszólalások, utalva a munkaerőt és munkakedvet kedvezőtlenül befolyásoló, rossz élelmezési és pénzügyi helyzetre. Különösen a két nagy gyár, a Vagongyár és az Ágyúgyár munkástanácsa teljesítette kötelességét. Őrködtek a termelőeszközök és a készletek fölött. Az ennek érdekében szervezett gyári őrségek hatásköre a gyárak kerítésén is túlterjedt. Az alacsony munkatermelékenységről szólva a felszólalók több esetben hibáztatták a művezetők erélytelenségét. A régi nevelésű művezetők nem használhatták a kapitalizmus hajcsármódszereit. Ezenkívül helyzetüket is bizonytalannak érezték, nem ismerték a munkaszervezés, munkairányítás új módszereit, így tevékenységük nem volt elég hatékony. Káderszempontból szintén nagy veszteség érte a gyárakat. A legértelmesebb, legképzettebb munkásrétegre az államapparátusban és a fegyveres alakulatoknál volt szükség. Viszont távozásukkal űr támadt úgy a gyári pártszervezetben, mint a termelés frontján. A Vagongyár ellenőrző munkástanácsa ezért levélben fordult a direktóriumhoz. „Az utóbbi időben a direktórium egyes bizalmi helyekre, úgymint a lakáshivatal, lakáskataszter stb. hivatalokba több ízben vagongyári elvtársakat vezényelt. Tekintettel arra, hogy legjobb erőink már hiányoznak a gyárból, további elvtársak elvezénylése közvetlenül már a gyár termelési képességét veszélyeztetné. Tisztelettel felkérjük a direktóriumot . . . hogy hasonló vezényléstől a jövőben eltekinteni szíveskedjenek.”18 Ez a levél meggyőző bizonyítéka annak, milyen fontos szerepet játszottak a vagongyári kommunisták a Tanácsköztársaság győri szervezeteiben. A példának felhozott lakáshivatalt, lakáskatasztert kiegészítve: a vagongyári Dobó Sán-II
