Tabiczky Zoltánné: A Magyar Vagon- és Gépgyár története 1. 1896-1945 (Győr, 1972)
Első fejezet. A Vagongyár alapítása
masztó munkaviszonyok ellen. „Valóságos paradicsomot ígérve csalta oda a Vagongyár igazgatósága a munkásokat, akik rövid idő múlva tapasztalhatták, hogy kizsákmányolás tekintetében a gyár nem hagy hátra kívánnivalót. A bér elégtelen volt, túl hosszú munkaidő mellett." Amikor a gyár asztalosmunkásainak béremelési kérelmét az igazgatóság nem teljesítette, sőt a gyár 21 asztalosmunkást elbocsátott, a gyár összes munkása beszüntette a munkát. A sztrájkoló munkásság pontokba foglalt követelései fényt vetnek a Vagongyár bérezési, munkaidő- stb. viszonyaira is. A munkásság többek között követelte, hogy: ,,a napi 10 órai munkaidő és a teljes vasárnapi munkaszünet pontosan betartassék, az akkord cédulákon a munkaár fel legyen tüntetve, a kéthetenkénti fizetés megszűnjön és újra a heti fizetés lépjen helyébe, ha sürgős munkánál túlóra válik szükségessé, akkor 4 túlóra után öt órai bér fizetendő. A csoportvezetők bérminimuma napi 1 forint 80 krajcár, az ipari munkásoké 1 forint 50 krajcár, az udvari munkásoké (napszámosoké) 1 forint.”124 A munkásság határozott és egységes fellépése eredményes volt, és az igazgatóság a sztrájk első napján este ó órakor hajlandónak mutatkozott a munkásság összes követeléseinek teljesítésére. Alig egy év múlva, 1898 augusztusában ismét sztrájk tört ki a Vagongyár asztalosüzemében. A sztrájk oka részben az alacsony darabbér volt, részben pedig az, hogy a szigorú minőségi ellenőrzésnél hibásnak bizonyult munkadarabok időt rabló utólagos javítását nem fizették. Az augusztus 30 körül kezdődött sztrájk az asztalosüzemről a gyár egyéb üzemrészeire is átterjedt. ,,Az asztalosokon kívül más szakmák dolgozói is sztrájkoltak; mintegy ezer munkás tette le a szerszámot.” A sztrájk sikerrel végződött, eredményei a következők voltak: ,,10 órai munkaidő, utánjavítások külön díjaztatnak, szombatra a kifizetést 5 órakor teljesítik, minimális munkadíj 14 krajcár, csoportvezetőknek 18 krajcár.”. A sztrájk a lakatosok számára például 25 %-os béremelést eredményezett.125 A század végén tehát a munkásosztály kiharcolta már a 12 órás munkanapot, és a sztrájkokban 8—10 órás munkanapot követelt. így volt ez a Vagongyárban is. Amint láthattuk, a Vagongyár vezetősége már az 1897-es sztrájk hatására megígérte a napi 10 órai munkaidőt. Mivel azonban a napi 10 óra munkaidő az 1898-as sztrájk követelései 41 között is szerepel, nyilvánvaló, hogy a vezetőség ezt az ígéretét nem, vagy nem mindig tartotta be. Az 1891-ben törvénybe foglalt vasárnapi munkaszünet betartásáért a többi magyarországi gyárak munkásaihoz hasonlóan a vagongyári munkásságnak is harcolnia kellett. A munkásosztály egyes csoportjai a 90-es évek első felében néhány iparágban 10-30 %-os béremelést harcoltak ki, és azt szívós küzdelemmel a század végéig fenntartották. Általában a magasan minősített munka bére emelkedett, az alacsonyan minősített munkáé csökkent. A korábbi helyzethez viszonyítva a munkabérek erősebben differenciálódtak. A szakképzett munkaerő keresett, bére nő. A szakképzetlen munkaerő olcsó a nagy kínálat miatt. A bérek az egyes iparágakban is nagyon eltérőek voltak. A nagyobb keresetű munkások aránya a vas- és fémiparban, a gépgyártásban és a sokszorosító iparban volt a legnagyobb. A legkisebb kereseti kategóriát a heti 10 Ft-nál kevesebbet kereső munkások alkották. A nagyipari munkásság túlnyomó részének heti bére 7 forintnál kevesebb, ezen belül nagyobb részének 4 forintnál kevesebb volt.126 A Vagongyárban 1897-ben a csoportvezetők heti keresete 10,80 forint, az ipari munkásoké (szakmunkás) 9 forint, a szakképzetlen munkásoké 6 forint volt. 1898-ban a csoportvezetők minimális heti keresete 10,80 forint, a szakmunkásoké 8,40 forint volt. Az utóbbi ugyan az előző évi sztrájkkal biztosított bérhez (1,50 forint) viszonyítva csökkenést jelent, viszont úgy látszik, a sztrájk eredményeiből a munkásság szélesebb rétegei részesültek, hiszen az 1898-as vívmányok a lakatosoknak 25 százalékos béremelést jelentettek. A tőkés kizsákmányolás hatékony eszköze volt a darabbérezés. A 90-es évek elején több sztrájk a darabbér eltörlését követelte, később nem a darabbér eltörlését, hanem emelését követelték.127 Ez a helyzet a Vagongyárban is, ahol a sztrájkolok követelése a jobb díjazás és az ellenőrzést végző szőrszálhasogató mérnök elbocsátása. A vagongyári sztrájkolókkal együttérzett a magyar munkásság. A Népszava idézett cikkében felhívja az egész országban dolgozó asztalosokat, hogy „Győrben asztalosmunkát ne vállaljanak, mert az odautazással úgy saját, mint szaktársaik érdekeit lábbal tiporják”.128 Az 1884. évi ipartörvény többek között munkásvédelmi intézkedéseket is hozott. Ehhez a törvényhez kapcsolódik a gyárfelügyelői intézmény létesítése. Noha 1893-ban a gyárfelügyelők számát 3-ról 10-re, majd 1899-ben 18-ra emelték,
