Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Fények a sötétség századaiban
Harangöntők A már az ókorban is ismert harangokat egyházi használatra az V. században kezdték alkalmazni. A harangöntés kolostori műhelyekben történt, kezdeti időkben elsősorban szerzetesek foglalkoztak vele, különösen a bencés harangöntők voltak híresek. így például a VI. században Daggaeus, egy skót bencés, Nagy Károly idejében egy ugyancsak Benedek rendi francia szerzetes, Tancho, Aachenben dolgozott. 1250-ben Lübeck városában a harangöntés már polgári foglalkozás volt, az öntők külön utcában laktak. A harangöntés technikáját egy 1300 körül készített színes ablakon (yorki katedrális) megörökítették: az öntőmester a harang magját vízszintesen formázza. A szomszéd ablakon az öntés látható. Theophilus Presbyter így írta le a harang formázását: A formázás forgó sablonokkal történik. Először a belső magot készítik el, ami a harang belső vonalának felel meg. Ezt kiszárítják és iszaposított hamuval megkenik, hogy a következő réteg rá ne tapadjon. Erre viszik rá a falvastagságot, másként „inget” és fából faragott sablonokkal pontosan kialakítják. Ezt újból kiszárítják, újból bekenik hamuiszappal és ráviszik a „köpenyt”, ami jó agyagból készült. Ebbe még a szilárdság növelésére sót, gyapjút, szalmát kevernek. A díszítéseket, feliratokat gipszformába öntött viaszból készítik és az ingre erősítik. Ez a viasz a szárításkor kifolyik. A köpenyt vasrudakkal és gyűrűkkel, dróttal szilárdítják, és megszilárdulás után leemelik. Az inget szétvágják, lefejtik, ezzel megkapják a harang falvastagságát. Ezután visszahelyezik a köpenyt. A koronát külön formázzák. Biringuccio, akinek nevével többször találkozunk, hasonlóan írja le a harangformázást. A harangbronz 80% rézből és 20% ónból készül. 23%-nál több ónt nem szabad a bronzba ötvözni, mert megkeményíti az ötvözetet, és a harang reped. Regényekben, novellákban olykor azt olvassuk, hogy ezüstöt is tesznek a harangbronzba, de ez nem igaz. Tudományos vizsgálatok során egyetlen harang anyagában sem találtak ezüstöt. Bizmut, cink, ólom, antimon, sőt esetleg ezüst is kerülhet a bronzba, de csak szennyezésként. Nem lehetetlen, hogy a régi harangöntők a megrendelőktől ezüstöt is követeltek, de azt nem keverték az ötvözetbe, hanem a zsebükben felejtették. A harang jellegzetes hangját elsősorban alakja határozza meg. A harangra a készítő és megrendelő nevét, bibliai mondásokat, stb. öntöttek. A harangrendelők hangvillával jelölik meg, milyen hangú harangot kívánnak. Az elkészült harang alá állva azután megpendítik a hangvillát, s a sokmázsás harang anyaga rezonál és a hangvilla lefogása után ugyanazt a hangot adja, amit a villa. Biringuccio és Agricola a XV. és XVI. században leírta a harangérc olvasztására szolgáló kemencét. Sánckosárhoz hasonló, agyagból formált üstben, vagy falazott tálban fújtatókkal szított lánggal olvasztották a bronzot. A kosár alakú kemencét azért kedvelték, mert a helyszínen állították össze, és a megrendelő szeme láttára történt az öntés. Nem kellett a sokmázsás kész harangot messzire szállítani. 86
