Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Az antik világ - görögök
ún. légajtókat építettek be. A kőzet kitermelése acélvésőkkel, kalapácsokkal, feszítővasakkal történt. Minden bányász saját lámpáját használta. Aknamélyítéskor havonkint kb. 4-5 métert tudtak lefelé haladni. A munkahelyen egyetlen bányász dolgozott. Kemény, szálban álló kőzetben nem ácsoltak, de ahol laza rétegekben haladtak, ácsolatot állítottak s deszkával kibélelték az aknákat és folyosókat. A bányákban és főleg a bányák közelében füstölgő kohók táplálására rengeteg fát használtak. Ősidőkben a Lauriont gazdag erdők borították, de Sztrabón idejében már éppoly kopár volt, mint ma. A lepusztult görög hegyek erdősítését nagyszabású telepítéssel napjainkban kezdték meg. A bányákat munkásokkal a nagyobb városokban levő irodák látták el. Ezek megvásárolták a hadifoglyokat, rabszolgákat, és megfelelő napibérért kikölcsönözték. A bérösszeget úgy határozták meg, hogy három esztendei munka után a rabszolga „amortizálódott”, tehát megkereste önmaga árát. A munkaadótól „teljes ellátást” kapott, amin a legszükségesebb élelmiszert és ruhát kell érteni. Rendszerint a munkahelyen étkeztek és aludtak is. Munkaidejüket úgy szabták meg, hogy addig dolgoztak, amíg lámpájukban az olaj tartott. Előfordult, hogy a szerencsétlenek hónapokig nem kerültek napfényre, s akárhány a munkahelyén összeesett és meghalt. A bányában temették el. Ilyen rabszolgasírokat a régi bányaüregekben sokat találtak. A bányamunkával kapcsolatos kohászat már jóval emberibb foglalkozás volt, és sok tekintetben értelmiségi munkának számított. A kohósítás a szabad ég alatt történt, ez a dolgozónak nagy könnyebbséget jelentett. A bányákból felhozott ércet malmokban apróra zúzták és mosták. Démoszthenész (i. e. 384-322) leírásában a bányász, kőzúzó, kőzetport mosó és tűzi munkát végző munkás külön-külön szerepel. A bányamunka fontosságát mutatja, hogy az i. e. negyedik században érmeket vertek, amelyeken bányászszerszám látható. A görögök mesterei voltak a bronzöntésnek. Kharész i. e. 302-290 között öntötte a híres rhodoszi Kolosszust. Rhodosz város ostroma után nagy tömeg hadifelszerelés maradt meg, s ezt — akárcsak a modern háborúk után — kiárusították. Az itt összegyűjtött bronzból készítette Kharész a 70 tonna súlyú szobrot. A hatalmas férfialakot ábrázoló szobor két lába a kikötőbejárat két mólójának tenger felőli végén állt, és alatta jártak ki-be a hajók. Az érckolosszust i. e. 224-ben földrengés ledöntötte. A Kolosszus képét nem ismerjük, a róla megjelent ábrázolások fantázia szüleményei. Az ősi görög bronzművészetnek egy eléggé szörnyű — bár hihetően költött — emlékét őrzi Perilaosz története. Perilaosz Szicíliában élt, és Phalarisznak, Agrigentum tirannusának parancsára érc — bronz — bikát öntött. Az áttüzesített bikaszoborban akarták a kivégzéseket végrehajtani. A szobor elkészültével hatalmas tüzet raktak alája és beledobták — az öntőművészt, akinek kiabálása a bika száján s orrlyukain bőgősként tört elő, és ez roppant tetszett a királynak. Rögtön megjegyezhetjük, hogy a technika történetében számtalan legendával találkozunk, amely az alkotó mester kivégzéséről szól. Bonyolult órák megalkotóit vakítják meg, végzik ki stb. A legendák gyanúsan hasonlítanak egymáshoz; valószínű, hogy a képzelet költötte a hajmeresztő meséket.
