Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A repülés
Rádió A telefon és távíró készülékeit drót köti össze. Tengeren utazó hajók, repülőgépek, mozgó katonai alakulatok között vezetékes híradóeszköz nem létesíthető'. Ez a körülmény különösen a haditengerészetben nagyon megnehezítette a hírközlést. Amikor az orosz—japán háborúban az orosz balti flotta Afrika megkerülésével felvonult a japáni tengeri haderővel való (csuzimai) megütközésre, időnkint partra szálltak, hogy a földi távíróállomásokon át hazai híreket kapjanak. Sokat töprengett a nehéz helyzeten századunk elején A. Sz. Popov professzor a kronstadti haditengerészeti főiskola elektrotechnika tanára. Milyen nagyszerű felszerelése van a hadihajóknak, pompás gépek, ágyúk, optikai műszerek segítik a harcvezetést, ugyanakkor a távközlés egészen kezdetleges maradt. Zászlójelekkel, fénytávíróval nem nagy távolságra adhattak jeleket, s tíz kilométernél nagyobb távolságra már minden közlési lehetőség megszűnt. Egy időben hősugarak irányításával, parabolikus tükrökkel is megpróbálkoztak,, de az infravörös sugárzással dolgozó távbeszélőig még több mint egy fél évszázad telt el. Mindenki, Popov is úgy érezte: csak az elektromosság nyújthat lehetőséget. Már Morse próbálkozott egymással párhuzamosan futó vezetékek segítségével táviratozni olyképpen, hogy az állomások között fémes összeköttetés nem volt, de kísérlete nem járt a kívánt eredménnyel. 1842-ben az amerikai Sasquehanafolyón át tudott ugyan ily módon jeleket továbbítani, de nagyobb távolságon jelei már elnémultak. William Peerce a váltakozó áram indukáló hatását próbálta hasonló módon felhasználni. 1886-ban négyzet alakúan felépített vezetékrendszerével 7 km távolságra tudott jeleket továbbítani. 1892-ben rendszeres távíróüzemet létesített a Walesben levő Lavernock és a 6 km-re levő Flat-Holm szigetek között. Ezek a kísérletek azért nem sikerülhettek, mert a keltett rezgések rezgésszáma túlságosan alacsony volt, új utat kellett találni. A dróttalan táviratozást egy elméleti tudós, a német Heinrich Hertz (1857— 1894) indította el. Hertz technikai pályára készült, de az elméleti kutatás területén maradt. Kirchhoff és Helmholtz előadásai és laboratóriumi gyakorlatai nyomán vált fizikussá. Karlsruhéban és Bonnban tanított, megfigyelte, hogy az elektromos szikrák hatása a szikrát keltő forrástól — például leydeni palacktól — távol is észlelhető. Hertz két fémgömböt szikrainduktor sarkaival kötött össze, és amikor a gömbök között szikra pattant, a tőle pár méterre levő „koherer” jelezte, hogy a szikrából érkező elektromos hullám hatott rá. A koherer üvegcsövében ezüstdugók között vasreszelék volt. Ha a koherert áramkörbe iktatták, mindaddig, amíg szikrakisülés nem történt, nem vezette az áramot. Szikrázás közelében azonnal vezetővé vált. Popov jól ismerte Hertz kísérleteit. Hatalmas hullámkeltőt — az égi villámot — vette segítségül és valóban sikerült távoli villámlásokat készülékével jelezni. (Egy magyar ifjúsági lap annak idején „A zivatarok táviratoznak” címen ismertette e kísérleteket.) Popov az orosz haditengerészet hajóin sikerrel kipróbálta készülékeit, és azzal 452
