Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Technikai kultúrák az ókorban
a Siriusra nézett. Ez azért volt fontos, mert a tavaszi áradások megkezdődésének időpontját jelezte. A nagypiramissal kapcsolatosan sok fantasztikus elképzelés született, de technikailag sokkal fontosabb azt tudnunk, hogyan építették az óriási alkotásokat. Az asszuáni bányákban kifejtett követ emberi erővel a Nílushoz vonszolták, majd tutajra rakva az építkezés közelébe úsztatták. A kikötőből szállítóút vezetett az építkezés helyére. Az úton a tömböket csúsztatva, görgőkön tolva-húzva szállították. Nehéz munka lehetett, hiszen egyik-másik kőtömb súlya meghaladta a 150 tonnát (15 vagonnyi teher). Teljesen valószínűtlen, hogy ilyen súlyú követ csiga, vagy más emelőszerkezettel mozgattak felfelé. Nincs olyan anyag, a legjobb gépacél sem, ami mint egyszerű csigatengely megbírná az ilyen súlyt. Olyan óriási állványzatot kellett volna építeni, hogy fokról fokra felemeljék a köveket, amit már csak az állványozáshoz szükséges faanyag hiánya miatt is nehéz elképzelni. Még ha volt is import fájuk, mert volt, olyan tömegben nem szállíthatták az épületfát messze országokból — Libanonból —, hogy az óriási állványozásokhoz elegendő legyen. Az építkezést úgy kell elképzelni, hogy homokból lankásan emelkedő lejtőt építettek s ezen vonszolták fel a köveket. A lejtős utat kétoldalt téglafalazás védte a szétomlás ellen. Ahogy a piramis emelkedett, úgy magasodott a „rampa” is. A piramis elkészültével a rámpát szétbontották. Oldalfalainak nyomait megtalálták, s így helyesen következtetünk, ha az anyagmozgatást így képzeljük el. Hérodotosz szerint százezer ember dolgozott a nagypiramison, háromhavonkénti váltással. A nagypiramis Hérodotosz szerint harminc évig épült. A piramisokat rétegenként építették. Kicsiny piramissal kezdték, ahogy a fáraó idősödött, mindig ráépítettek egy réteget, így amikor meghalt, hamarosan be tudták fejezni. Azért Cheops piramisa a legnagyobb, mert hosszú ideig uralkodott. Az egyiptomi mérnökök ismerték a kút alapozást. Mészkőtömböt gyűrű alakúra faragtak, s alul élesre kiképezték. A gyűrűt vízszintesen lefektették és falat kezdtek rá rakni. Belülről munkások ásni kezdtek, és ahogy a gyűrűre nehezedő fal nőtt, úgy süllyedt a gyűrű lefelé. Mindaddig süllyesztették a gyűrűt, amíg teherbíró talajig nem értek, ekkor a kút belsejét kővel kitöltötték és megfelelő alapozást kaptak a legnagyobb súlyú épületek számára is. Első ízben Sén-Wosret fáraó sírkamrájának építésekor alkalmazták ezt a módszert, amely a laza talajon történő építkezéseknél ma is használatos. Az egyiptomi öntözőcsatornákból a vizet a falusi gémeskutakhoz hasonló szerkezettel emelték fel az öntözött földek szintjéig. A Nílus vízszint-ingadozásának megfigyelésére nagyobb városokban a folyó vizét föld alatti csövön mély kútba vezették. A kútban a víz pontosan olyan magasan állott, mint a Nílusban, magasságát mérce jelezte. A mércéket a kút- és gátfelügyelők pontosan megfigyelték és jegyezték. A földeket megtermékenyítő áradás kezdetét az ilyen „nilométer”-en vették észre először, amit azután kellő szertartásossággal közöltek a néppel. Az áradások gyakran elmosták a határjeleket, ezeket újból ki kellett tűzni, a birtokhatárokat meg kellett jelölni, azért a földmérők kataszteri térképeket készítettek. 41
