Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A repülés
1800 méter távolságból 60 fontos (kb. 27 kilogrammos) bombákat röpítettek az ostromlott várba, de az erős várboltozatokban nem tettek kárt. A rakéták fejlődése a múlt század második felében megakadt. Az ágyúgyártás és tüzérségi technika nagyfokú fejlődése miatt a rakéták háttérbe szorultak, talán az ágyúgyárakba fektetett nagy és jól kamatozó tőkék miatt az ágyúgyárosok akadályozták meg az olcsó és hatásos rakéták további fejlesztését. Az első világháborúban még csak világítólövedékeket használtak rakétával, de a második világháborúban már nagyfokú fejlődést mutatott. A páncélöklök, a sorozatvetők, a V-l és V-2 fegyverek a harcmezőn és a hátország megfélemlítésére alkalmazott fegyverek voltak. Agyúk, kézifegyverek A középkor óta az ágyúk szerkezetén nem sok változás történt. A harmincéves háborúban csupán a tüzérség mozgékonyságán segítettek. A svédek voltak a könnyű tüzérség nagymesterei. A napóleoni háborúk ágyúi még mindig ugyanolyan szerkezetűek voltak, mint a török topcsik lövegei, azaz nem is volt szerkezetük. Mert az elöltöltő ágyúnak nem volt szerkezete, csupán a taliga, az irányítócsavarok és a lerögzítésre szolgáló keréksaruk és láncok módosultak a századok során. Később a tűzgyorsaságot azzal fokozták, hogy a lőport előkészített papírzacskóba tették, és az egészet töltőfával beszorították a csőbe; lövés előtt a papírtöltényt „felszúrták”, és úgy gyújtották meg. Az elsütés megkönnyítésére a kováspuskák závárzatához hasonló szerkezetet szereltek a csőre, ami rugóval működött, és zsinór megrántásával vagy a gyújtólyukba csavart gyutacsból kirántott dróttal lehetett elsütni. A löveg közelében nem tartózkodhatott senki, mert a hátraugró ágyú veszedelmes lehetett. Hadihajókon kötelek és csigák segítségével fékezték le a hátralökődő löveget. Ha az ágyú elszabadult és viharos volt a tenger, az ide-odaguruló többtonnás lövegeket csak a legnagyobb nehézséggel lehetett megfékezni. Az ágyúk szerkezetén a XIX. században négy igen lényeges változtatás történt. Bevezették a vontcsövű lövegeket, rendszeresítették a hátultöltést, és a századfordulón feltalálták a hátrasiklás fékezését; a század végére általánossá vált az acél csőanyag. A hátultöltés az ágyúkészítőknek, a tüzéreknek régi törekvése volt, már Leonardo is és azóta sokan mások foglalkoztak vele. A XVII. században hajókon könnyű, hátultöltő lövegek voltak; sőt ezek a velencei gályákon is megjelentek, de a hátultöltés sokkal körülményesebb volt, mint az elöltöltés. Mindaddig, amíg szívós bronz vagy acél csőanyagot nem gyártottak, s a forgácsolótechnika úgy ki nem fejlődött, hogy a cső hátsó részének áttörését a hossztengelyre merőlegesen el nem tudták végezni, hiábavaló volt minden erőfeszítés. Kielégítően csak a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben sikerült jó csőanyagot, megfelelően pontos megmunkálást biztosítani, hogy a hátultöltőket rendszeresíteni lehessen. 388
