Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A villamosság százada - a világítás története
Közel három évtized elmúlt anélkül, hogy a várt „új korszak” valóban beköszöntött volna, továbbra is gyertyával, olajlámpával, helyenkint gázzal világítottak. 1840 körül Grove és Bunsen elemeket készített, amelyekkel huzamosabb ideig lehetett ívlámpákat táplálni. 1843-ban a párizsi Concorde-téren óriási látványosságként ívlámpa világította meg a sétálók tömegét. A nézó'k elől egy szobor talpazatában elrejtve 200 elemes telep rejlett, s a kivezető drótot az ívlámpához húzták. Drága látványosság volt, az elemek darabonkint 30 frankba kerültek. A látványosságról az egész világ sajtója beszámolt, érthető, hiszen 4 órán át tündéri fényben ragyogott a tér, 12 000 gyertyafény erősségével sugárzott a lámpa. Az egész berendezés 12 ezer frankba került, kiszámították, hogy óránként és gyertyafényenként 25 centimes-t költöttek. Foucault francia fizikus és csillagász 1844-ben a Volta-ívet faszén helyett a gázgyárak retortáiból kiszedett szénből fűrészelt pálcák között húzta, és így a gyorsan leégő, törékeny, puha faszénpálcák helyett lassan, egyenletesen leégő szeneket kapott. Foucault fénytani kísérleteihez használta az ívlámpát. Egyelőre azután újból eltűnt az ívfény, mindaddig nem is jelent meg a városokban, amíg a dinamógépek megfelelő erős áramot nem adtak. Addig azonban még újabb negyven év telt el. Szinte megható érzés ennek a kornak technikai, fizikai könyveit lapozni, mennyi szellemi erőfeszítés, mennyi találékonyság mozgatta a technikát, de nagyobb előrelendülés ezen a téren egyelőre nem történt. Az ívlámpák üzeméhez a megfelelő áramforráson kívül olyan szerkezetet kellett feltalálni, amely a leégő szeneket egyenletesen egymás felé tolja. Előbb kézzel, csavarral szabályozták a szeneket, majd a legkülönfélébb szabályozószerkezeteket eszelték ki. Vetítőgépekben még ma is használják a kézi szabályozású lámpát, de közvilágításra önműködővé kellett tenni. így azután a múlt század ötvenes, hatvanas, hetvenes éveiben százával nyújtották be a szabadalmi hivatalokba az ívlámpaszabályozókra vonatkozó szabadalmakat. Az első óraműves ívlámpaszabályozót Staite szerkesztette 1847-ben. Az óraművet elektromágnes szabályozta, hogy áramingadozás esetén se szakadjon meg az ív. Jó minőségű, jól járó, tartós, elektromos úton vezérelt óramű ma is drága szerkezet, méginkább az volt száz évvel ezelőtt. Szellemes gondolat volt a szeneket tartó készülék súlyát, mint az óraszerkezetet meghajtó súlyt felhasználni. Archereau szerkesztette az első ilyen készüléket. Legszellemesebb és legegyszerűbb a „differenciális” ívlámpaszabályozó volt. Két elektromágnesen folyt át az áram, ha a pálcák távolodása miatt az ív megnyúlt, ellenállása megnőtt, a vékony huzalozású tekercsbe áram folyt, és a mágnes felhúzta az alsó szenet. A két szén ugyanis függőlegesen egymással szemben dolgozott. Ha a szenek közel kerültek egymáshoz, az áram a vastagmenetes tekercsbe jutott, a szenek széttolódtak. A hidrosztatikus szabályozókban az alsó széntartó higanyon úszó dugattyún nyugodott. A higany-hozzáfolyást elektromágnessel lehetett szabályozni, egy fogókészülék a higany vezetésére szolgáló gumicsövet összeszorította vagy elengedte, s így a dugattyú emelkedett, vagy süllyedt. Hasonlót szerkesztett Jedlik Ányos is, hogy az általa feltalált elemekből épített telep áramával táplált ívlámpa szép, 21 Korok, gépek, feltalálók 321
