Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Megjelennek a fémek
A Huelva tartományban — ahol Rio Tinto is fekszik — egyik ősi bányaüregben századunk elején a barlangkutatók ókori omlás nyomaira bukkantak. A törmelék alól tizenöt csontvázat szedtek ki, bányamunkásokét, akiket munka közben ért a katasztrófa. A legkülönösebbnek azt találták, hogy a bányászok közelében szerszámot nem találtak. A különös jelenség okát hamarosan megtalálták. A fejtési üregek falát emberi ujjak nyomai szántották keresztül-kasul. Ezek a munkások a vízzel öntözött, agyagos kőzetből ujjaikkal kaparták ki a rézércet a fejtés falából. A legszörnyűbb emberi nyomorúság hagyta szörnyű nyomait a munkahely homlokán: a hadjáratokban ejtett hadifoglyok várták itt a sötétben szomorú életük végét. Ha az érctelér valahol a külszínen bújt ki, patakmederben, omladékban, a bányász utána ment a föld belsejébe. Éppen csak akkora vágatot kotort, amennyi elég volt az érc kitermeléséhez. Kényelemről, biztonságról szó sem esett. A „bányaművelés” ilyen módjával naponként legfeljebb egy centimétert lehetett előrehaladni, ezért kellett a munkások ezreit, sőt tízezreit foglalkoztatni. Az oxidos rézérceket faszénnel keverve izzították, ekkor a szén a réz mellől az oxigént elvonta, kohásznyelven „redukálta” (régi magyar műszóval „színítette”), és fémréz maradt vissza. A réz antimonnal, arzénnal, vassal szennyezve különböző keménységűvé alakította a fémet, amit azután öntéssel, kalapálással formáltak. A kéntartalmú rézérceket többszöri hasonló eljárással dolgozták fel; az ércet nyílt tűzön „pörkölték”, hogy oxidos érccé alakuljon s többször átolvasztották. Különösen nehézkesen történt a kalkopirit kohósítása, mert a rézen, kénen kívül vas is van benne. Régi rézhámor Thiiringiában 27
