Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A kémia útja
A szóda Az üveggyártás, szappanipar, textilipar hatalmas mennyiségű szódát fogyaszt. Régi időkben a szódát sziksós tavak partján seperték (például hazánkban Nagykálló környékén). Nagy sziksós tavak voltak Egyiptomban, Afrikában stb. „gyűjtögetéssel” termelt szódára azonban nagyipart nem lehet alapítani, azért meg kellett oldani a szóda mesterséges előállítását. A régi időkben szóda — nátriumkarbonát — helyett hamuzsírt, káliumkarbonátot is sokat használtak. A fahamut vagy tengeri növények hamuját kilúgozták, a lúgot bepárologtatták, s visszamaradt a szép fehér, kristályos hamuzsír, ami a levegőn a felvett nedvességtől elfolyósodott. A hamuzsírfőzés az erdők leggazdaságtalanabb kihasználása, tömérdek melléktermék elvész, hihetetlen mennyiségű faanyag pusztul. Ennél még a faszénégetés is sokkal ésszerűbb. Az erdők veszedelmes fogyása már a XVIII. század elején aggasztotta a kohászokat, hajóépítőket annyira, hogy Angliában törvényt hoztak, hogy a „királyi tölgyerdők” fáját csak hajóépítésre szabad felhasználni. Hamuzsír helyett szódát készíteni már Roebuck is megpróbált. Kiindulási anyagul az olcsó konyhasó látszott legjobbnak, mert a nátriumkloridban a szóda egyik alkotórésze, nátrium van. De hogyan legyen sóból egy másik só, nátriumkloridból nátriumkarbonát? A konyhasó kénsavval nátriumszulfáttá (Glaubersó) alakul, talán ezzel már könnyebb valamit kezdeni — gondolták a kisárletezők, és valóban: a kutatás ezen az úton indult meg. A szorongató szódahiány a francia Akadémiát arra késztette, hogy 1775-ben 1200 frankos díjat tűzzön ki a konyhasóból való szódagyártás gazdaságos megoldására. Két esztendővel a pályázat kiírása után jelentkeztek az első feltalálók. Glaubersót mészkővel akarták karbonáttá alakítani, de elképzelésüket nem tudták megvalósítani. 1784-ben egy francia orvos, Nicolas Leblanc (1742—1806) megpróbálta a Glaubersót szénnel és mészkővel hosszan izzítani, és így sikerült „szénsavas nátront”, azaz szódát készíteni. Leblanc, hogy az elsőbbség dicsőségét magának biztosítsa, emlékiratot állított össze, és azt 1790. március 27-én egy párizsi ügyvédnél elhelyezte, azzal, hogy az aktacsomagot csak ötven év múlva nyithatják fel. A forradalom, a napóleoni háborúk, egyszóval a történelmi események kavargása közben az iratcsomagról megfeledkeztek, és csak hatvanhat év múltán, 1856-ban nyitották fel. Az emlékiratban megtaláljuk a szódagyártás leírását. A százötven évig egyeduralkodó Leblanc-féle szódagyártás leírásából idézünk úgy, ahogy Leblanc annak idején megfogalmazta: „Kezeljük a konyhasót Glauber eljárása szerint, vagyis kénsavval. A keverőkészüléknek elég nagynak kell lenni, hogy nagy tömeget lehessen egyszerre feldolgozni. Finoman elaprózott konyhasót vegyünk, ugyanannyit, mint koncentrált kénsavat. A fejlődő sósav megfogására és kihasználására ammóniákos vízbe kell a gázt vezetni. A visszamaradt Glaubersót izzítani kell, hogy a sav nyomai eltávozzanak. Ezután egy súlyrésznyi Glaubersóhoz félannyi mészkövet és negyedannyi 247
