Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
A "nagy század" technikusai
lenni a helyzetnek, mert csak úgy lehetne hasznot kimutatni. Cornelius (Hell Máté Kornél) próbája sikerült, de még nem in toto (nem teljesen), de talán többet használ az én argumentumom. Mert azt keresték, miként lehessen több vizet húzni az kész mesterségekkel? Sok tusakodásnak utánna az én propositióm, a cél minél több vizet húzni a géppel én pedig azt mondom: nagyobb vödörrel húzzátok, több víz gyün ki.” Hell nagyteljesítményű vízemelőgépet épített, és azt ünnepélyesen akarták beindítani. Amikor a kerekek forogni kezdtek, egy kocsis követ dobott a szerkezetbe, amitől a nagy kerék összetörött. A szabotőrt hatvan botütésre és száműzetésre ítélték, de a gép hasznavehetetlen maradt. Lovakat nem kaptak a bányaüzemekbe, s így azok megteltek vízzel, bányásznyelven: „elfulladtak”. A trencséni csata után 1708-ban Löífelholz császári generális bevonult Selmecre, ami előtt Hellenbach kamaragróf, hogy a bányák a császáriakat ne szolgálhassák, a bányagépeket összetörette, amiért azután őt és híveit állásukból a császáriak eltávolították. A bányákat elöntött víz kiemelésére sikerült Hellnek rudasművel mozgatott vízemelőgépeket berendezni. Rudas szivattyújának modellje látható a Freibergi Bányászati Múzeum gyűjteményében, s hasonló ahhoz, amilyent Polhem és Swedenborg épített. A helyenként több száz méterre elnyúló rudazatot pontosan kellett egyensúlyozni, hogy el ne törjön. A rudasművek mozgatását még lent a bányában is vízikerekek végezték, ezeknek csapóvizét altárón, — a bánya legmélyebb szintjéről szabadba vezették el. Az aknaszállító gépek dobjait lójárgányokkal 8—12 pár lóval hajtották. Az üzemi titkolózást már akkor is ismerték. Császári rendelet megtiltotta például, hogy a bányák berendezéséről nyomtatott könyvet adjanak ki. Mégis, előadási jegyzetekként a XVIII. század utolsó negyedében a selmeci berendezések leírása megjelent. Közbevetőleg megjegyezzük, hogy a magyar „vízemelés” szó a német Wasserhebung szó emlékét őrzi. Voltak ugyanis bányák, ahol a vizet emberek láncot alkotva, vödörben adogatták egymásnak felfelé. így a szó legszorosabb értelmében „emelték” a vizet, s ez a kifejezés meghonosodott a gépi szivattyúzásra is. A régi rudasművek vezetésekor nemcsak magasságkülönbségeket kellett legyőzni, hanem többször irányt is kellett változtatni. Ilyenkor „forgóbakot” iktattak közbe. Ezek, mint az ajtó a sarka körül, elforgatható gerendaszerkezetek voltak. Hell a vízemelő és aknaszállító berendezések tökéletesítésére lovakkal hajtott járgányokat is beállított, ezek elméletét kidolgozta. A „selmeci lójárgány” Európaszerte ismert volt, a svédországi rézbányákban is sikeresen alkalmazták. Jellegzetes kúp alakú épületben dolgoztak, a régi bányatelepeket messziről meg lehetett ismerni a különös alakú épületekről. A lójárgányok 6 méter átmérőjű, faszerkezetű dobjára vég nélküli kötél csavarodott, s annak meghajtásakor az egyik kötélvég felfelé, a másik lefelé haladt. Lent az aknatalpon érccel megrakott szállítóbödönök várták az üres bödönök érkezését. Ugyanezen bödönökben eresztették le a bányafát, ácskapcsokat stb. Ha nagyobb terheket engedtek lefelé, „bányakutyákat” akasztottak a meghajtóküllőkre, így fékezték a leszaladás ellen. Hell Máté munkáját fia folytatta. A külországból idetelepült mester még 87 229
