Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Fizikusok - feltalálók
Hajóstudomány — régen A régi evezős és vitorláshajók, amikor még az iránytűt nem ismerték, a partvonalak mentén hajóztak. A tengerészek, akárcsak a mai folyami hajósok, ismerték a partokat. A partok alakjából, a fák, dombok, házak körvonalaiból, öblök egymástóli távolságából meg tudták mondani, hol hajóznak. A gyakorlat hihetetlenül kifinomítja az emlékezőtehetséget. Dunai hajósok éjszaka, amikor a partnak csak halvány körvonalai látszanak, pontosan meg tudják mondani, hol vannak. Polinézia, Indonézia, egyszóval a Csendes-óceán szigetvilágának hajósai a szigetek felett megjelenő felhőfoltokból tudtak tájékozódni. A sziget, szárazföld ugyanis jobban felmelegszik a víznél és a felfelé emelkedő levegő lehűl, s felhő válik ki. A felhőfolt tehát szigetet jelez. Óceánia szigetvilágának lakói még ma is készítenek vesszőből font tengeri térképet, melynek vesszői a tengeráramlatokat, az uralkodó szélirányokat, a Nap keltének, nyugvásának helyét és irányát jelzik, a szigetek helyét pedig a „térképre” erősített kagylók. A Nap és Hold is alkalmas iránytartásra, ugyanígy a csillagok is. Az Orion, a Sarkcsillag, A Dél keresztje jó tájékoztató a tengeren. Az iránytű feltalálása után térképeket rajzoltak, s a térképen feltüntették a legfontosabb kikötők irányát. A térkép észak-déli tájolása után a vonalak közvetlenül mutatták a követendő irányt. Olasz szóval portolanónak nevezték az ilyen térképet. A tengerhajózás fejlődésével a navigációs eljárásokat tökéletesíteni kellett. A nyílt tengeren utazó hajónak tudnia kellett, milyen földrajzi szélességen van az Egyenlítőtől északra vagy délre, és tudni kellett a földrajzi hosszúságot, valamely kiválasztott kikötőtől, várostól keletre vagy nyugatra mért távolságot. A szélességet a Nap, a Sarkcsillag magasságának mérésével lehet megállapítani, amihez kvadránst, vagy asztrolábiumot használtak. A hosszúság meghatározása sokkal nehezebb. A hajónaplóban jegyezték az úton eltöltött időt és valamiképpen megmérték a sebességet, amit az iránnyal összevetve, kiszámították a megtett utat. Az áramlatok, szélirányváltozás stb. miatt óriási tévedéseket követtek el. A Föld több pontjáról egy időben megfigyelhető tünemények ugyancsak alkalmasak hosszúságmérésre. Nap- és holdfogyatkozások, egyes állócsillagoknak a Holdtól mért távolsága stb. alkalmas hosszúságmérésre. Megjelent a „Jákob-bot”, ami századokon át a hajósok egyik legértékesebb műszere volt. A rúdon mozgatható tükör és fokbeosztás segítségével az égboltozaton mozgó égitestek egymástóli, vagy horizonttól való távolságát lehetett megmérni. Ilyen eszközökkel navigáltak a XVIII. század végéig, amikor a tengerészkronométert feltalálták, s a helymeghatározás pontossá vált. Addig azonban rossz navigálás miatt sok hajó elpusztult. 173
