Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Az alkímia világa
(865—925) már ismerte a nyílt tűzi és a homok- illetve vízfürdőn való melegítést. Európában először Arnaldus de Villanova (1235—1311) írta le az illóolajok desztillációját. A mai kémiai technológiában oly fontos besűrítés folyamatát csak úgy lehetett irányíthatóvá tenni, hogy desztilláltak. A hevítés folytán eltávozó gőzt vízzel hűtött csőkígyóban lehűtötték, akárcsak a mai szeszfőző és más berendezésekben. Itáliában már a XI. században ismerték a csőkígyót, állítólag a salernói orvosi iskolában fejlesztették ki. A bolognai Taddeo degli Alderotti (1223—1303) orvosi munkájában a borszesz készítésének technológiája olvasható. Ezek az alkimisták tehát arany helyett szeszt készítettek. A középkorban az alkoholt fontos gyógyszernek tartották, főleg a „fekete halál”, a pestis ellen gyógyszertárban árusították. 1150-ben egy olasz alkimista salétromból és timsóból salétromsavat készített, amit „választóvízéként kezdtek a nemesfémiparban felhasználni. Salétromsavval az arany mellől az ezüst kioldható. A XIII. században timsóból és üvegbura alatt elégetett kénből fejlődő kéndioxidból salétromsav segítségével kénsavat készítettek. Ez a kénsav roppant drága gyógyszer-alapanyag volt, és ipari célra nem is tudták felhasználni. Timsó és konyhasó keverékének izzítása és száraz desztillációja útján a XV. században sósavat készítettek. Az erős savak (sósav, kénsav, salétromsav) a gyógyszerészek és alkimisták laboratóriumaiból hamarosan a kohászati üzemekbe is bevonultak, és a tiszta fémek készítésében kaptak fontos szerepet. Különös jelenség, hogy amíg az asztrológia tipikusan áltudományát a középkorban egész sor tanszéken tanították, az alkímiát egyetemen nem adták elő. Az alkímia gondolatvilágával kapcsolatban valamit meg kell még említenünk. Az alkimisták, amikor aranyat akartak készíteni, helyes megfigyelésekből helytelen következtetést vontak le. Megfigyelték például, hogy a rézgálic oldatába dobott fényes vasdarab pillanatok alatt vörössé válik. Kétségbevonhatatlanul réz jelent meg a vas felületén. Mi tudjuk, hogy vas- és rézatomok helycseréje történt, de a régiek ezt nem tudták (honnét tudták volna?), s azt hitték, hogy a vas rézzé alakult. Ha a vas átalakulhat rézzé, gondolták, miért ne alakulhatna át az ugyancsak nehéz, puha ólom is nehéz és puha arannyá?... Megfigyelték továbbá, hogy a fémréz cinkérccel összeolvasztva aranysárga ötvözetet, sárgarezet ad. Mi más történt itt, mint transzmutáció, elemátalakulás? — mondották. Olvasztott ólmot kavargatva a levegő hatására ólomoxid keletkezik. Az ólmot „szennyező” ezüst egyidejűleg kiválik, amit ha salétromsavban oldanak, az ólomezüst ötvözetet „szennyező” arany fennmarad. Lám itt is transzmutáció történt, az ólom alakult arannyá — hitték, mert aki szeretne valamit, könnyen elhiszi. Ugyancsak jellegzetesen középkori gondolkodás szülte az „iható arany” nevű gyógyszert is. A következőképpen okoskodtak. A napfény jótékony a beteg emberre, napfényben a legtöbb beteg határozottan jobban érzi magát, az egészséges is vidámabb, mint komor, esős napon. Sötétben az élet üteme lelassul, a növények nem zöldellnek stb. Az alkimisták az aranyat ugyanúgy jelölték, mint az asztroló-130
