Horváth Árpád: Korok, gépek, feltalálók (Budapest, 1966)
Művész mérnökök
Érdekesek ezek a régi építészeti szabályok. Például a boltozott hidak pillérvastagságára előírták, hogy a hídmagasságnak legalább J4 részével legyen egyenlő. A boltozatok fesztávolsága (pillérek egymástóli távolsága) legyen egyenlő, de ne legyen nagyobb a pillérek vastagságának hatszorosánál. A boltozatban befalazott kövek vastagsága ne haladja meg, de kisebb se legyen a fesztávolság tizedénél. Ha a hídpillér alá cölöpöket vernek, hogy meg ne süllyedjen a cölöprács, Alberti szerint legalább kétszeres szélességű legyen, mint a pillér, hogy a teher nagy felületen oszoljék meg. A levert cölöpök hossza a fal — híd — magasságának x/8 részét érje el, a cölöp vastagsága hosszának legalább 1/12 részével legyen egyenlő. Mai szemmel nézve a fent említett szilárdsági szempontok és szabályok betartásával erősen túlméretezték az építményeket, amivel az építkezés ugyan megdrágult, de évszázadokra szólt az épület, vagy híd. Leonardónak a csatornaépítésben is Alberti volt a mestere. Alberti és Leonardo felismerte az elmélet jelentőségét. Alberti például hangsúlyozta tanítványainak, hogy a „gyakorlat elmélet nélkül olyan, mintha a tengerészkapitány kormány és iránytű nélkül hajózna”. A mérnökök elméleti tudásának megalapozására Ludi mathematici címen könyvet írt, s ebben földmérési ismereteket tárgyalt. Alberti próbálta először komoly műszaki előkészületekkel a Nemi-tó fenekén heverő Caligula-féle gálya kiemelését. A pápa megbízásából tanulmányozta a lehetőségeket, de vállalkozása az akkori idők technikai eszközével nem sikerülhetett. Érdekes tapasztalatait Navis c. könyvében írta meg. A reneszánszban elsősorban várvédelmi célból építettek csatornákat. Nehéz ágyúk és hadianyag szállítása csatornán könnyebb, mint országúton. Talajszárítás, öntözés csak a legritkább esetben ösztönözte a reneszánsz urakat csatorna megépítésére. A csatornaépítők az emelkedéseket hajózsilippel tudták leküzdeni. Leonardónak is vannak hajózsilip tervei. Leonardo tehát sokat tanult Albertitől. Amikor zsilipeket, csatornákat tervezett, földmunkákat megkönnyítő gépeket szerkesztett, a valósággal számolt, sokkal inkább, mint hadigépeinél. Műszaki tervei „életszagúak”, s ez érthető, hiszen valóságosan végrehajtandó munkákról, nem technikai álmodozásról volt szó. A megrendelők a tervező mérnököt és az építésvezetőt, s nem pedig a gazdag fantáziájú művészt fizették. Bizonyos, hogy Leonardo szenvedélyes kutató elméje olyankor is kereste a különleges megoldásokat, amikor senki sem kérte erre. A kutatást önmagáért, a művészi és technikai alkotást az alkotás és munka tiszta öröméért végezte. Számos tervét kivitelezték, sok rajzán látható a megjegyzés: „kipróbálva”. Műszaki rajzain Leonardo mindig tárgyilagos: tervein, készülékein néhány igen finomrajzú díszítésen kívül — ezek nélkül nem lenne reneszánsz ember — alig találunk ornamentikát. Alkotásai, tervei a maguk célszerűségében szépek. Leonardo térképezett is. A térképkészítés hosszadalmas, bonyolult, költséges művelet. A művész egyedül, vagy tanulatlan segédmunkásokkal nem vállalkozhatott földmérésre, térképezésre, ezért úgy rajzolta térképeit, hogy magaslatokról szemlélte a tájat. Több irányból, több dombtetőről, toronyból készített vázlatait azután „összerajzolta”. Kitűnő ábrázoló készséggel megrajzolta Imola városrendezési tervét. Rajza mintha egy modern légifelvétel lenne. 117
