Pető Gábor Pál (szerk.): Tudományos breviárium (Budapest, 1971)
Febuár
Február 9 — Kisasszony, tud ön logaritmustáblával számolni ? — kérdezte egy szakvizsgázó tanárjelölttől Fejér Lipót, a világhírű matematikaprofesszor. — Természetesen tudok — válaszolta a meglepett vizsgázó. — Bevallom, én nem — mondta csöndesen, csaknem szégyenkezve a professzor úr. Ennek ellenére Fejér Lipót világszerte ismert és nagyra becsült matematikus volt, hiszen a matematika nem csupán a gyakorlati számolástechnikát jelenti. Fejér Lipótnak sok baja volt a számtannal már diákkorában is. Pécsett született, 1880. február 9-én. Kaskereskedő édesapja a főreáliskolába íratta be. Az első négy évben házitanítónak kellett őt átsegítenie a „hármasszabály” nehézségein, amelyekkel alig tudott megbirkózni. Már az is szóba került, hogy nem folytatja középiskolai tanulmányait! A felső négy osztályban azonban megtört a jég: egyre több és szebb megoldást küldött be a Középiskolai Matematikai Lapoknak. Érettségi után a Műszaki Egyetemen tanult; König Gyula, Rados Gusztáv, Kürschák József előadásait hallgatta, a Tudományegyetemre átiratkozva pedig Веке Manót és Eötvös Lorándot. Harmadik évét a berlini egyetemen töltötte. Szellemes geometriai bizonyításai már berlini professzorai érdeklődését is felkeltették. Itthon szakvizsgázott és doktorált — tanári, pedagógiai vizsgáját azonban soha nem tette le. Ennek ellenére egész matematikus nemzedék tanítómestere volt; tanítványai között nem egy világhírre tett szert. Iskolát teremtett maga körül, és a melegszívű, nagy tudású, egyetemes műveltségű mestert mindenki szerette. 1911-től haláláig, 1959-ig a budapesti Tudományegyetem professzora volt. Még akkor sem hagyta el hazáját, amikor a politikai viszonyok megnehezítették, sőt lehetetlenné tették működését. Tudományos munkásságát, hazai és külföldi sikereit, elismeréseit, kitüntetéseit felsorolni, ismertetni egy kötet sem lenne elég. Ehelyett Ady Endrével való meleg barátságát idézzük. Egy szép Adyfónykép dedikációja sokat mond mindkettőjükről: „Fejér Lipótnak, testvéremnek a nagy szenvedésben, a hiábavalóban, mellyel meg akarjuk, meg akarnók mutatni magunkat a világnak, s megimádtatni a világgal, melyet néha csaknem úgy lenézünk, mint önmagunkat — igaz barátja: Ady Endre.” 8. O.
