Pető Gábor Pál (szerk.): Tudományos breviárium (Budapest, 1971)
Május
Május 23 A fiatalember szerényen kopogtatott az ajtón, vigyázva, hogy közben el ne ejtse a jókora csomagot, amelyet oly féltő gonddal hozott idáig, — Tessék! — hallatszott bentről Eduard Suess, a nagy hírű osztrák geológus hangja. — Professzor úr . .. Bocsánat, hogy zavarom. Nopcsa Ferenc vagyok, Erdélyből. Ezt találtam a birtokunkon ... Óvatosan kibontotta a csomagot. Csaknem teljesen ép ősállat-koponya került elő, egy, talán százmillió éve kihalt dinoszaurusz hatalmas, megkövesedett koponyája! — Ügy!... Ezt találta? Hát akkor írja le! — Hogy értsem azt, hogy írjam le? Én nem értek az őslénytanhoz ... — válaszolta a fiatalember, kissé meghökkenve. — Nem ért hozzá ?! Ilyent még életemben nem hallottam! Hogy lehet ehhez nem érteni? Tanulja meg! Azután majd beszélgetünk! ... Nos, így vált tudóssá, mégpedig a kihalt sárkánygyíkoknak, a földtörténeti középkor óriásainak legkiválóbb szakértőjévé Nopcsa Ferenc, erdélyi származású arisztokrata, az Állami Földtani Intézet későbbi újjászervezője, majd 1925—1929 között igazgatója. 1877. május 23-án született. Szüleinek hatalmas birtokán számos ősmaradványt talált, ezek között a legnevezetesebb a fent említett dinoszaurusz-koponya volt. Egyetemi tanulmányai elvégzése után elsősorban őslénytani kérdésekkel foglalkozott (igen jelentősek azonban Albánia geológiájával kapcsolatos kutatásai is). Az ősállattanban nem elégedett meg a leletek puszta leírásával, hanem számos rajz-rekonstrukciót is készített az egyes ősgyíkokról, és elsősorban arra törekedett, hogy életmódjuk, sajátosságaik, kipusztulásuk körülményei kutatása során az élettan (fiziológia) módszereit alkalmazza. Ezzel Nopcsa új irányt szabott az őslénytannak, és egy új iskola megalapítója lett. Munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választotta. Életének nagy részét külföldön, részben kutatóutakon, részben múzeumokban töltötte. 1933-ban halt meg. H.P.
