Bogdán István: A magyarországi papíripar története 1530-1900 - A magyar könyv (Budapest, 1963)
II. A magyarországi papírkészítés. 1530-1840
tapasztalt titokzatoskodás még fokozta erejét. De volt más lehetőség is. Külföldön titkos vészbíróságuk (Femegericht) volt, nálunk inkább egyeztetőszék-féle, de hasonlóan titkos. Papírkészítőink — érthetően — óvatosan nyilatkoznak róla.290 Bíróság volt ez is, mindkettő feladata a szokások be nem tartásának a büntetése — pénzzel vagy végső fokon kitaszítással —, avval a jelentős különbséggel, hogy külföldön — láttuk — a legények, túlsúlyuk miatt, szinte zsarolásra is felhasználhatták e bíróságot, amely ezek szerint szavazattöbbséggel hozta határozatát. — A közönséges bűnügyek dolgában hazánkban vagy a földesúrnak (úriszék), vagy a helyi hatóságnak (falubíró, városbíró stb.) kellett igazságot szolgáltatnia.291 Ausztriában az 1756-os rendelet a következők szerint kívánt intézkedni: a legények közötti ügyekben a mester, a mester és a legény közötti ügyekben a helyi hatóság, további panasz vagy más ügyek esetében a császári kerületi hivatal volt illetékes.292 Ez a rendelet egyúttal céhesíteni is akarja az ausztriai papírkészítőket, illetve bizonyos céhes formákat kényszerít rájuk. Előírja, hogy minden malomban egy perselyt tartsanak — mert a céhládát alkalmatlan egyik malomból a másikba vinni —, egyik kulcsa a mesternél, a másik az öreglegénynél legyen. Ebbe kell a bírságpénzeket betenni, továbbá a mester évente 2 forintot, a legény 30 krajcárt, valamint minden héten 1 krajcárt köteles beletenni. Az összeget a szokott negyedévi (kántornapi) misére, a beteg legények ellátására s az esetleges temetésre kell fordítani.293 A szolgáltatásokat azonban nem teljesítették.294 Az 1793-as rendelet tovább központosít: a papírkészítő, mint a többi kézműves, a helyi és hadkiegészítő kerület hatósága alá tartozik a birodalomban, a céhügyek, a szabálytalanságok büntetése és a rendeletek betartása tekintetében pedig a kerületi felügyelő vezetése alá.295 A hazai papírkészítők nem ismerik a céhládát, illetve perselyt, ígérgetik bevezetését, a szolgáltatások önkéntes fizetését. Az összeg felhasználására további javaslatot is tesznek: a szegény mesterek támogatását. Egyúttal ismertetik a hazai szokást: a beteg inast, legényt mestere ápolta, vagy a földesúr gyámolította.296 A befizetést azonban épp úgy nem teljesítették, mint az osztrákok. A század vége felé azonban egyre jobban felismerhető, s némelyike ki is mondja, hogy szükségük lenne erős irányító szervezetre.297 Saját szokásaikat azonban mindenütt betartatták. Az említetteken kívül még a következőket ismerjük. Általános kézműves szokás volt — amely a mesterséget a családban örökletessé akarta tenni — a mesterfiú inas korától mesterré avatá123
