Takács Pál et al.: A szénkémiai kutatások magyar úttörői - Kőszén és kőolaj anyagismereti monográfia sorozat 4. (Budapest, 1970)

3. Takács Pál: Dr. Györki József (1891–1957)

X

1. A kis hamutartalmú barnaszenet vertikális kamrakemencében kokszolják,

2. a kapott kokszot törés után kötőanyaggal és sülőszénnel brikettezik,

3. a kokszbrikettet újólag kokszosítva formakokszot állítanak elő.

Ezzel az adott időpontban világviszonylatban is újszerűnek mondható technológiával szemben első, részleteiben még ki nem dolgozott formájában, különösen gazdaságossági vonatkozásban kétségkívül joggal lehetett ellenvetéseket felvetni, és GYÖRKinek azt az állásfoglalását, hogy kohókoksz-ellátásunkhoz elsődlegesen komlói, pécsi feketeszeneink jöhetnek számításba, az élet gyakorlata azóta igazolta is. Györki azonban, sajnálatosan, nem vette észre — vagy legalábbis nem ismerte el — hogy a nem sülő szenek általa is fontosnak tartott termikus nemesítése a kokszdarabosítás technológiájának megoldása nélkül elképzelhetetlen, és a Magyar Állami Szénbányáknál megindult erre irányuló kutatómunka legkorszerűbb, azóta külföldön már számos országban megvalósult irányban halad. Ezen túlmenően a vitát Györki olyan értelemben is mellékvágányra terelte, hogy vitairataiban nem nyersanyagoldali és technológiai ellenvetéseit hangsúlyozta, hanem elsősorban Szász említett publikációján а к — a brikettkokszgyártás szempontjából majdhogynem érdektelen — elméleti következtetései ellen hadakozott [55, 57].

Az általa kifogásolt elméleti következtetések alapjául a győri gázgyárban lefolytatott kokszolási üzemkísérlet azon tapasztalata szolgált, hogy a várt aprószemcsés és faszén jellegű kokszok mellett feketekőszén-kokszra emlékeztető, fúvódott és nagyobb szilárdságú termék is keletkezett. A vázolt koksztechnológiai különbségeket a Magyar Állami Szénbányák Dorogi Laboratóriumában elvégzett preparatív kísérletek, ill. a Soproni Bánya- és Kohómérnöki karon folytatott szénkőzettani vizsgálatok is igazolták, és így joggal merült fel a kokszolhatósággal kapcsolatos eddigi felfogás revideálásának szükségessége. Az adott időpontban azonban a kokszolhatóság elméletét feketeszenekre vonatkozóan még nem dolgozták ki megnyugtatóan, s elterjedt volt — különböző gyakorlati tapasztalatokon nyugvó szabályok szerint — az a felfogás, hogy a kokszolhatósági tulajdonságokat az elemi összetételre lehet visszavezetni. Ilyen gyakorlati szabályként többen is alkalmazták a szén H : 0 aránya alapján történő osztályozást. Ennek egyik formáját elevenítette fel Romwalter Alfréd adatgyűjtésére támaszkodva Szász Oszkár, amikor kimondta, hogy:

kokszolható szénnek tekinthetők azok a szenek, melyeknek H : О aránya

1 : 2 határértéknél a H-ra nem kedvezőtlenebb, és nem antracitok.

Jelenlegi ismereteink szerint ez a szabály lényegében a kokszolhatóság egyik szükséges, de nem elégséges feltételét tartalmazza, és alkalmazását nehezíti, hogy az olyan összetételű szeneknél, mint általában a magyar szenek, az oxigénnel azonosan viselkedő organikus kéntartalom hatása — mint arra Györki helyesen mutatott rá — már nem elhanyagolható. Alkalmazásában hibát okozhat továbbá, hogy az oxigéntartalom tudvalévőén a többi komponens meghatározása után differenciaként adódik, és így az összes meg89