Takács Pál et al.: A szénkémiai kutatások magyar úttörői - Kőszén és kőolaj anyagismereti monográfia sorozat 4. (Budapest, 1970)
3. Takács Pál: Dr. Györki József (1891–1957)
tációt tervezett és létesített a Duna Gőzhajózási Társaság Pécsüszög-i mosójában [9, 12, 59]. Már korán felismerte, hogy a hazai szenek feldolgozását a nagy hamutartalmon kívül a nagy kéntartalom, valamint lignitjeinknél a túlságos nedvességtartalom is akadályozza. A nagy nedvesség kérdésével 1915. évben kezd foglalkozni, amikor Várpalotán az akkor még külfejtéssel dolgozó bánya kb. 55% vizet tartalmazó nyersanyagát először vizsgálja. A víztelenítés megoldásának szükségessége akkor még nem jelentkezett parancsolóan, ez csak akkor vált aktuálissá, amikor a 20-as évek derekán a várpalotai bázison ammóniaszintézis gyár létesítése került előtérbe. Kutatásai alapján Györki ekkor a bányatulajdonos Salgótarjáni Kőszénbánya RT-nek a vízcsökkentésre a Eleissner-féle ahidráló eljárás alkalmazását javasolta, s ez a megoldás, mai napig is működő, nagyüzemi megvalósításra került. Ameddig GYÖRKinek a Fleissner-féle ahidrálás előkészítésével kapcsolatos kutatásait — valószínűleg vállalati meggondolásból — nem tették közzé, annál szélesebb körű már-már publicisztikai tevékenységnek is beillő közlési munkásságot fejtett ki a kénkérdéssel kapcsolatos munkáiban [16, 17, 18, 19, 20, 22, 30, 31, 36, 37]. A hazai szenek kéntartalmát azonban nem elszigetelten, hanem először a kátránykinyeréshez kapcsolódva, majd részletesebben a gázgyártási technológia szempontjából vizsgálja, mivel felismerte, hogy a magyar szenek városi gázellátásba való bevonását elsősorban kéntartalmuk akadályozza. A huszas évek külföldi — elsősorban németországi — fejlődése ugyanis időközben megmutatta, hogy a városi gázgyártás alapanyagának már nem lehet kizárólag a sülő feketeszenet tekinteni, hanem ilyen célra a barnaszén is számításba jöhet. Ez a körülmény joggal kelthetett akkoriban is érdeklődést Magyarországon, ahol a fővárost 40—80 km távolságban barnaszén- és lignitbányák félköre szegélyezi, viszont az ún. községi gázellátás eredetileg 100%-ban, a 30-as évek közepén kb. 80%-ban elsősorban a sziléziai szénvidékről importált feketeszénen alapult. Nyilvánvaló volt azonban — mint ahogy Györki munkáiban hangoztatta is —, hogy a meglevő gázgyár karvini sülőszénre épült berendezéseinek „Prokrustes-ágyába”, a Koppers-rendszerű horizontális kamrakemence üzembe nem lehet bekényszeríteni a sülő tulajdonságokat egyáltalán nem mutató hazai barnaszeneket, hanem speciális barnaszénfeldolgozási technológiát kell alkalmazni. A külföldi — az adott időpontban még csak nagyüzemi kísérletek stádiumában levő — technológiák adaptálását azonban nehezítette, hogy az elsősorban számításba jövő dunántúli barnaszenek és lignitek kéntartalma a külföldi fekete, de még a külföldi barnaszenek kéntartalmának is többszöröse. Erre vonatkozóan mai szemmel sem érdektelen újra megnézni Györki egyik munkájának [31] számszerű adatait (9. táblázat). A táblázat adatai alapján joggal állapította meg, hogy az ilyen magas kéntartalmú szenek eltüzelésénél a füstgáz S02- és S03-tartalma a növényzet védelme és a berendezések korrodeálása miatt már-már tűrhetetlen. Nagyon érdekes és helytálló a tanulmányban GYÖRKinek a kén megjelenési formáira vonatkozó fejtegetése. 6 Takács — Schlattner — Szebényi 81
