Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Értékelése

Saját lakóháza, a sztánai „Varjúvár” szinte mintája volt egész alkotó tevékenységének. Műhelyében, dolgozószobájában meg lehetett találni falusi és külföldi barangolásainak vázlatkönyveit, csodálatos műgonddal készült linómetszeteinek és saját sajtóján készült könyvnyomatainak dúcait, levéltári kutatásainak jegyzeteit, öreg fóliánsokat, a kalotaszegi háziipar fellendítésére szánt fafaragásait, sakkfiguráit, körtefából faragott dohányos szelencéit — melyeknek fedlapja külön-külön is szobrászati alkotás —, építészeti terveit — a járulékos számításokkal és kiviteli részlettervekkel —, irodalmi alkotásainak kéziratkötegeit.

Az Erdélyi Helikon, az Erdélyi Szépmíves Céh, a Barabás Miklós Céh dolgait, ügyeit itt, a sztánai „Varjúvár” toldalék-szobácskájában vitte, irányította. Itt alkotta a két világháború közötti építészeti, irodalmi és grafikai műveit is.

Ő az erdélyi kulturális élet mindenese, akinek életművébe beletartozik az építész, a grafikus, az író, a nyomdász, a szobrász, a kultúrszervező, a könyvkiadó, a földműves, a pedagógus és még ki tudja hány alkotói-foglalkozási ág tevékenysége.

Szóljon minderről Kós Károly 1923-ban Guild of Handicraft címen írott, már idézett tanulmányának befejező része:

„És hogy mindezt itt elmondottam, kérdezheti valaki: miért is mondtad ezt el nekünk? Avagy nem tudod, hogy mi ma 1923-at írunk és Erdélyben vagyunk, és sem Ruskinunk, sem Morrisunk, sem Ashbee-nk nincsen, de népünk sem angol, és névtelen iparosaink sincsenek, akik súlyos pénzeket áldoznának kommunisztikus ipari célokra, munkáskooperációkra, vagy általában művészi célokra, melyekből nekik közvetlen hasznuk semmiképpen, de esetleges gazdasági káruk lehet?

Tudom mindezt, sőt talán-talán nem is elméletileg, mint Te, szegény erdélyi testvérem, hanem keserves-gyakorlatilag.

De tudok még egyet: szükségünk van a művészetre, szükségünk a művészi munkára, mint ahogy szükségünk van a kultúra más terméseire is. És mivel szükségünk van reá: meg kell teremtenünk. A múltunk megvan, a népünk él, és él még népünk művészete is. Már csak egy Ruskinra, Morrisra és Ashbee-re van szükségünk, és talán akad egy-két névtelen (vagy akár neves) emberünk is, akinek tőkéjén kívül lelkiismerete is van. És abban a pillanatban él is már az a művészetünk, mely mindenkié, mert az életé, mely gyönyörű-