Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Értékelése

sége a munkásnak, aki előállítja, gyönyörűsége annak, aki megveszi, de gyönyörűsége mindnyájunknak — és nyeresége a vele gazdagabbá lett egész emberi világnak.”

Erdély a maga Ruskinját, Morrisát és Ashbee-jét — úgy vélem — Kós Károly személyében meg is találta. A céhek ugyan nem ashbee-i értelemben és nemcsak az iparművészet művelése céljából jöttek létre, hanem az alkotók közösségének kialakítására, az erdélyi kulturális élet igényeinek kielégítésére.

Kós Károly életpályája hatalmas ívet írt le. Megkezdte a modern magyar építészet alapjainak lerakását elméletben és gyakorlatban, őszintén és következetesen. Később is egyazon nyomdokon haladt: olyan úton, melyet igaznak, helyesnek és egyedül követhetőnek tartott és tart ma is. Életműve nélkül kultúratörténetünk e szakaszát nehéz volna elképzelni.

Az, amit kultúránk az ő életműveként számon tart, legyen minden alkotó számára példa és egy kicsit tanulság is: ha kell, lehet akarni, szálegyenesen megállni, szakmai hivatást, szakmai meggyőződést soha fonákjára nem forgatva, alkotó embernek megmaradni. — Balogh Edgár szavaival: „De hát mi is ennek a ráncos szent-öregnek a titka? Sohasem volt a puha engedékenység, a mindenre jó nyugalom, az elvtelen és felesleges kiegyezkedés embere. Sebet kapott és ütött, hibára mutatott rá, és maga is túlzott teremtő haragjában. És éppen hadakozásával fakasztott tisztító viharokat, segített elő bölcs szintéziseket a történelem való szükségletére.”

28