Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)
Építészeti szemlélete
lehetetlennek látszott, és utána ugyanezen cél szolgálatában csak az oszmán-török architektúrának sikerült. Bizánc érezte ezt: tudta, hogy az Aja Szófia a kincsek kincse. S hogy mégsem épült folytatása bizánci időkben, az cáfolhatatlan bizonyítéka annak, hogy nem értette meg azt a nyelvet, amelyet ez a templom beszélt. A gondolat nem az ő lelkében fogantatott; nem az ő egyházuk templomideáljának megvalósulása; szelleme merőben ellenkezője a görögkeleti Bizánc szellemének, felfogásának, érzésének. Alaprajza, dimenziói, arányai a kultusznak nem felelnek meg: görögkeleti templomnak ez a templom nem alkalmas. Ez a típus tehát nem kellett Bizáncnak. Ennek a kultúrának nem lehetett édesgyermeke ez a kőből formált lélekszabadító gondolat; nem Bizánc földön csúszó rabszolgalelke szülte ezt a monumentális fantáziát. De szülte az istenáldotta város, melyet megtermékenyített Ázsia ősereje, hogy egyszerre két stílus alapgondolatát tudja világra hozni: az Apostol-templomot, melyet Bizánc a maga gyermekének vállalt, és az Aja Szófiát, melyet nem mert vállalni. Mígnem kilencszáz esztendő múlva érte küldi Ázsia a maga ifjú népét, a törököt, neki ajándékozza Bizáncot s a várost, és abban a testvértelen, árva csodát: az Aja Szófiát. . . 23 esztendős volt Mehemet és három éve szultán, amikor 1453-ban, május 29-én bevonul Constantinopolisba . . . Egyenesen az Aja Szófiához lovagol, és csak ott száll le lováról, hogy gyalog, de kardoson lépjen be a templomba . . . ő maga személyesen adja ki katonáinak a parancsot, mely örök dicsősége a letagadott, megcsúfolt oszmán kultúrának: »A város kincseit: aranyat, ezüstöt nektek adom, de az épületek az enyémek.« És Mehemet méltó volt a városhoz, melyet elfoglalt, méltó a világ legnagyobb városépítőihez: Constantinushoz és Justinianushoz. Az Aja Szófiáról levereti a keresztet, és kitűzeti helyébe a félholdat (mely nem — mint hibásan tudjuk — az iszlám hit, de a város: Constantinopolis jelvénye volt). De ebben a hatalmas pillanatban hódító és építő zsenije talán meglátta az Aja Szófiában azt, ami az oszmán-török dzsámi-típusból eddig hibázott (mint ahogy az Aja Szófián kívül a világon addig épült minden templomból is), de amit az oszmán-török architektúra kemény akarattal keresett: a centrális belső tér monumentális megoldását. . .” Visszatérve a városképhez, ezt írja Kós: „Sztambul kétezer éve nagyváros ... az oszmántörök kultúra alkotása a bizánci alapon. Bármily kopottak is Sztambul kövei ma, bármilyen görbék is utcái és düledezőek, tűzveszélyesek házai: de milliók élő, jajgató és diadalmas, véres és dicsőséges ázsiai álmának megvalósulása ez a város ma is. Élő bizonyíték és élő művészet minden kupola és minaré, minden csendes, kanyargó utca, és néma, zárt, rácsos ablak, és minden sokszázados platánfa és görbe, tömzsi fügefa, és minden a házak falába illesztett vagy utak szegletén álló rézcsapos márványkút, és minden kőkerítés, melyen belül magányos türbék és öreg, mohos, turbános sírkövek várnak száz és száz esztendők óta fekete ciprusok alatt. Élő bizonyítékok ezek, és beszélő, élő művészet mind; ami nem lármázik és nem követelőzik, és nem csinál reklámot. .. . Benn Sztambul szívében, a Múzeum kertjének bejárata előtt, az utca közepén áll egy öreg, terebélyes, gyönyörű platánfa, melyet valaki valamikor régen valaminek az emlékére ültetett el. Az utca nem széles, és a fa erősen útjában áll a közlekedésnek, mert a
