Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)

Építészeti szemlélete

sejtűvé. Falanyaga mindig körkeresztmetszetű fenyőfarönk, falszerkezete boronafal, sátorfedele meredek és zsindelyes (Csíkménaság, Dalnok, Zetelaka, Kibéd).

Tehát az egyrétegű székely nép kiformálta már a Székelyföldre való letelepedésének első két századában a maga épületeit: temploma, lakóháza és gazdasági épületei típusát. Telkének épületeit fából, templomát kőből és fából. Mindezeket az épületeket jellemzi: alaprajzban a zártság és egység, felépítésében az egyszerű nagyvonalúság, szinte minden díszítés mellőzése, a szerkezeti szükségesség kihangsúlyozása, a felületek és nyílások viszonyából adódó monumentalitás.”

A népi építészet ilyen szemléletére tanít minket Kós Károly, és ezt életművével is alátámasztja.

Sokan rótták falvainkat hosszú évtizedek óta, talán még Orbán Balázs előtt is, de a csodálaton, a nosztalgián, az etnográfia tudományos módszerének alkalmazásán és megállapításain túl csak Kós Károly — és részben generációja — jutott. Ezt segítették elő azok az Európa több pontján végbemenő forradalmi megnyilvánulások, melyeknek Morrisék voltak a megindítói. Kós Károlyék kezdték meg azt az alkotó folyamatot, mely nálunk az első világháborúval megszakadt, illetve elsorvadt. Míg Györgyi Dénes és Medgyaszay a 20-as évek végén tovább dolgozik, az újabb generáció felnő, s a Bauhaus, illetve a francia iskola hatására bontogatja szárnyait.

A Kós Károly szemléletét alakító, eddig érintett három tényezőhöz negyedikként csatlakozik a külföldi úti tapasztalatok sora — elsősorban a sztambuli élmények és tanulságok.

Az 1917—18-as esztendőkben — mint maga írja — állami ösztöndíjasként a bizánci és török városépítészettel ismerkedett. Tapasztalatairól 1918-ban megjelent Sztambul című várostörténeti és építészeti tanulmányában számol be.

Két problémakör foglalkoztatja: a monumentális centrális térkialakítás és keletkezésének körülményei, valamint a Boszporusz partján levő város településtörténeti és városépítési kérdései.

,, . . . bármilyen közel van ez a város hozzánk földrajzilag, mai napig »terra incognita«. Constantinopolis és Sztambul a modern história fel nem dolgozott fejezete; hiányzik kultúrhistóriai és művészettörténeti megfejtése. Probléma ez a város, melyet a művészettörténet eddig való kutatói csak óvatosan kerülgettek, de hozzányúlni nem mertek.

Amit sejtünk a városról, az talán több is, mint a valóság; amit tudunk róla, az kevesebb a kevésnél is, mert nem bizonyított.

Idők folyamán három néven is emlegeti a világ; mind a három neve más-más formáját takarja. De a város igazi gyermekei: lakói egy néven nevezték mindig: valamikor polisznak, ma derszaadetnek. Mert akárminek nevezte is a világ, az egyetlen volt, a hasonlíthatatlan, melynek mása nem volt és nem lesz soha és sehol.

A város ez — és nem egy város . .

Az Aja Szófiáról így ír:

,,A világ legszebb belső tere. Amilyen nem volt előtte, és azóta sincsen. Az egységes térhatás ideálja, és mint ilyen: az architektúrának mint művészetnek leghatalmasabb zsoltára, a monumentális szépség diadalmas himnusza. A kupolaboltozásnak mint a monumentális architektúra leghálásabb szerkezeti elemének olyan kifejlesztése, ami előtte