Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)
Építészeti szemlélete
A mesterember számára a mesterségi tudás minden, az alkotó művész számára a tudás csupán szükséglet, de a lényeg: a szellem ösztönös és csak részben tudatos teremtő és formáló készsége. Ki kellett erre térnem, amikor a székely népi építészetről szeretnék egyet-mást elmondani, mert hiszen egy életen át magam is múltunk építészeti hagyatékának és népi építészetünknek alapjain próbálgattam építgetni építészetünk útját. A székely eredetileg Közép-Ázsióból kikerült türk fajtájú és kultúrájú, lovas nomád, állattenyésztő nép volt, tehát ősi házformája a kerek, széjjelszedhető és összerakható, könnyen szállítható, vesszővázra feszített, a szélsőséges steppe-éghajlat ellen biztos védelmet adó, a maga nemében páratlanul tökéletes nemezsátor. Bizonyos, hogy ez a sátorlakás a XII. és XIII. században már csak műemlékszámba mehetett, mert akkor a falukba telepedett székelység lakásául már az egysejtű ház szolgált — éspedig főleg az esetleg szétszedhető boronaház, amilyent ma is épít a havasi kaszálókon. Ezek a kalibák igen egyszerűek. Egyetlen helyiségük van, egyetlen ajtóval és esetleg egy kicsi ablaknyílással; födém nélkül építve, fenyőkéreggel, deszkával vagy dránicával (hornyolatlan, nagyalakú zsindely) fedve, melyet faszögekkel erősítenek a faragott lécekhez. Ilyen egyszerű házakból állhatott bizonyára a csoportos településű székely falu a XII. és XIII. században. Az egyes telkeket nem kerítették be. Az állatok szélvédő színek, félfedelek alatt teleltek ki; és hogy el ne kóboroljanak, az egész csoportfalut lészakerítéssel övezték, melybe lezárható, hatalmas kapukon keresztül lehetett közlekedni. Ilyen földbe vert, hegyezett felső végükön tövissel borított karók közötti fonott lészakerítésű falakat még én is láttam Háromszék északi, hegyalatti falvai körül, ahol a kerítéseket kívül körös-körül még árok is övezte. Mert ennek a kerítésnek nemcsak az állatok elkóborlását kellett megakadályoznia, hanem arra is szolgált, hogy a keleti határokon át sokszor betörő, kóborló kun, uz s később tatár rablócsapatok ellen ideiglenes védelmet biztosítson. Tehát az ősi székely falu: csoportfalu volt, amit a régi faluk mai elrendezése is tanúsít még. Ha a Székelyföld sokszázados építészettörténetében ki akarnák választani, hogy mi abban a népi építészet, akkor nagy zavarba jönnénk, mert a Székelyföldön a népi építészet nem különült el a magasabb kultúrájú tudatos építészettől. Hibázott a rendi tagozódás is. A székelység egyrétegű nép volt, és az is maradt. Egyetlen külön rend alakult ki a Székelyföldön: az egyház, mely a székely építészet fejlődésére, a maga területén és a maga eszközeivel, különváló hatással volt a középkor folyamán. De az egyház sem vonult be a Székelyföldre olyan apparátussal, mint a vármegyei vagy szász területekre. A Székelyföldön a marosvásárhelyi vártemplom (Erdély egyik legnagyobb méretű temploma) a leegyszerűsített, egyhajós templom tipikus példája. E példakép után indulva, a XV. és XVI. század elején épült vagy újjáépült kisebb-nagyobb méretű, ugyancsak egyhajós falusi plébániatemplomok túlnyomó része ugyanebben az egyszerű, szinte puritán felépítésben, de általában jó arányokban épült. Mindez őket a népi építészet fogalomkörébe utalja — annál inkább, mert tudomásunk van róla, hogy azokat a helyi székely kolostorok barát-irányításával helyi kőművesek és ácsok építették és díszítették.
