Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)
Építészeti szemlélete
Európa kultúrnépei éhesen kapták be az Angliából kiáramló friss kulturális táplálékot, és a mindennapi élet művészete: az iparművészet hatalmas lendülettel tört utat magának a kontinens társadalmaiban ... A 90-es években Ausztria —Magyarországon van hatása, és a Monarchia különféle kultúrnemzeteinek különváló nemzeti érzését minden propagandánál talán jobban nevelte a modern művészet életre támadása a nemzeti-népi kultúra jegyében. Ugyanezt a szolgálatot tette — de talán még eredményesebben — a finn népnél, melyre a világ figyelme éppen és pusztán nemzeti művészete révén fordult. . . Az elhintett mag tehát alig néhány évtized alatt hatalmas kultúrterületen gazdagon és erőteljesen kicsírázott és szárba hajtott. Az eredményt azonban biztosítani kellett, állandósítani a fejlődést, megakadályozni az esetleges visszaesést, függetleníteni a modern munka lehetőségeit az egyes emberektől. Vagyis természetes intézmények útján szervezni a művészi munkatermelést. Számtalan kísérlet folyt és folyik e célból. Az államok, társadalmak iskolákat állítottak, tanfolyamokat, kiállításokat rendeztek; társaságok, klubok keletkeztek. De mindez csak keresés volt, kerülgetése a célhoz vezető útnak. Magát a célt: a művészi munkatermelés természetes módját ezeken az utakon még nem lehetett elérni. Viszont az útkeresések arra voltak jók, hogy előbb-utóbb oda lyukadjanak ki, ahová annak idején Ruskin és Morris is minduntalan visszanyúlt tanácsért és tapasztalatszerzésért: a múlthoz. A középkorhoz, amikor a munkának, a jó, becsületes, egyszerű, tehát művészi munkának védelmezője, kiválasztója, konzerválója, sőt értékesítő szerve s a tervező és munkás nevelője, tanítója, munkaalkalmának szerzője volt: a céh. A céh, melybe beletartozott a csizmadia úgy, mint az asztalos, az ötvös, az építész, a könyvíró és a könyvnyomdász úgy, mint a festő; amely nem tűrte a kontárt, az »amatőrt«, nem tűrte a restet, az erkölcstelent, a céhbelinek lehetővé tette a tanulást, a fejlődést . . . A régi céheknek közösség adta gazdasági előnyeit használják ki a modern termelőszövetkezetek, de legtöbb esetben nem a munka minőségének előnyére. Ezeknél sokkal fejlettebb alakulás pl. a bécsi Wiener Werkstätte és a német Werkbund, de ezenkívül még egy rakás többé-kevésbé jó alakulás. Eddigelé azonban a legértékesebb és mind a Ruskin által hirdetett ige megvalósításához, mind a középkori céhrendszerhez legközelebb áll az Ashbee által alapított Guild of Handicraft.. . Ez a céh (Guild) 1888-ban alakult Londonban, igen szerény keretek között, éspedig először asztalos és ezüstműves műhellyel; később bővült egy dekoratív festést és rajzot tanító iskolával. Azonban a nagyváros nem felelt meg annak az eszmének, melyet Ashbee elképzelt, ezért 1902-ben az egész Guild — mintegy 150 munkáscsalád — kiköltözött a Londontól négyórányi távolságban fekvő kis faluba: Campdenbe . . . Kis, kertes családi házakban laknak ott a munkások, és onnan járnak a közös épületbe, melyben a műhelyek vannak: az asztalos és kőfaragó műhely, az ötvös, ezüstműves és zománcozó műhely, a nyomda és könyvkötészet. . . C. R. Ashbee eredetileg építész, és éppen házépítéseinél tűnik ki legtökéletesebben az ő művészi felfogása. Az embernek, a családnak építi a házat, nem másnak; épületei nem kirakati tárgyak. Mindig a belsőt tervezi, melyhez a külső úgy simul, mint a dió beléhez a
