Pál Balázs: Kós Károly - Architektúra (Budapest, 1971)
Építészeti szemlélete
védő héj. Modern építész, aki a modernséget nem a felületes külsőségekben, de abban látja, hogy a mai embernek mások az életfeltételei, mint a réginek, tehát az építőnek és berendezőnek alkalmazkodnia kell ehhez az új élethez. Az anyagot mindenek felett szereti és megbecsüli; sohasem hazudik tehát; ami fa, azt fának is mutatja, ami vakolat, az nem utánoz követ. . .” Talán még érdekesebb a szecesszióval kapcsolatos gondolatsora. Kós Károly hozzám intézett egyik levelében (1962. dec. 21.) előrebocsátja, hogy az építészettörténetet a műtörténészek művelik, s ő egyáltalán nem hivatott arra, hogy a kultúratörténet nagy összefüggéseit elemezze, stílusalakulásait meghatározza. Csak a saját tapasztalásáról és a századforduló fiatal építésztársadalmát abban az időben foglalkoztató irányelvekről tud nyilatkozni — mint olyan, aki abban az időben maga is napról napra kereste a lehetőségeket és utakat. „ ... az az elgondolásom, hogy a szecesszió lényegében egy minden eddiginél mérhetetlenül hatalmasabb, az emberiség materiális és spirituális életterületének teljességét átfogó és átalakító világtörténeti folyamatnak (forradalomnak) természetes és elkerülhetetlenül szükséges kísérőjelensége az építészet területén. Vagyis, más szóval: szecesszió elnevezés alatt az építészeti tevékenységnek azt a halálosan komoly és elkerülhetetlen forradalmi folyamatát értem, mely az újjáalakuló emberi társadalomban az új ember új élet- és világszemléletének megfelelő (adekvát) új tartalmi és formai megnyilvánulását (stílusát) keresi a maga alkotó területén. (Lényegében olyan folyamat ez, csak léptéke nagyobb és külső formája más, mint volt a magát kiélt ókori társadalmi rend, civilizáció és kultúra európaivá kiszélesedésének és nyugati, illetve keleti keresztény-középkorivá átalakulásának adekvát kísérő jelenségeképpen az építészeti stílus átalakulása klasszikus görög-rómaiból nyugati románná, illetve keleti bizáncivá. Amely forradalmi átalakuló folyamat hozzávetőlegesen félezer esztendeig tartott.) Tehát: az én egyáltalában nem kompetens, de őszinte véleményem szerint a »szecesszió« nem egy értéktelen vagy értékes, vagy éppen káros jelenség, hanem egy szükségszerű építészettörténeti folyamat. Pontos jelentése szerint is: kiválás, kiszakadás (a régiből, következésképpen egyúttal szükségszerű keresése, építése az újnak). Ez a folyamat — akkor még névtelenül — az én gyarló tudásom szerint a múlt század 60-as éveiben indult el, egyrészt Angliában. Itt a hazai-hagyományos építőgyakorlatban erővel és lendülettel, radikálisan vagy tempósabban, de kezdődött vagy folytatódott az elszakadás a másfél ezer esztendős ún. európai történeti építőstílusok tartalmi és formai anakronizmusától, valamint keresése — különböző elnevezések alatt — az új, korszerű építészeti stílusnak. A nyugati és északi társadalmakban (Finnország, Dánia, Hollandia, Svédország) jórészt az angolok [hagyományos-népi szemlélete alapján történt mindez (Saarinenék, Dudok, Berlage, a worpswedeiek stb.), a délebbi társadalmakban (Németország, Itália, Ausztria, Belgium) inkább a francia materiális-funkcionális alapon (van de Velde, Gropius, Behrens, Messel, Olbrich, Wagner, Hoffmann stb.). E stíluskereső forradalmi mozgalmak XX. század eleji gyönyörű lendületét zárta le egy csapással az első világháború — és erőszakolta vissza az eklekticizmus területére a háborút követő Mussolini —Hitler-fasizmus nyárspolgári reakciója. Minek következtében