Major Máté: Breuer Marcel - Architektúra (Budapest, 1970)

Építészetszemlélete

„Milyen viszonyban áll tehát az »új« a mi mozgalmunkkal? Elsődlegesen kell-e nekünk az új, a váratlan, a változatos, ahogy elsődlegesen van szükségünk nézeteink elfogulatlanságára? Azt hiszem, hogy e kérdésre egyenesen nemmel felelhetünk. Mi nem akarunk mindenáron újat alkotni, hanem olyat, ami megfelelő, ami igaz és helyes, ami viszonylagosan teljes és tökéletes. Új utakat vágtunk, részben azért, mert ezek tényleg a keresett megoldásokhoz vezettek, részben azért, hogy magunkat a közvetlen szemlélet érdekében a megszokott alól felszabadítsuk és a szokatlanban rejlő merészségre rászoktassuk. És végül, hogy kísérletezzünk, hogy a szellemi munkát olyan formában is kifejezésre juttassuk, mely a szakemberek tudása szerint ugyan még nem igazolt, de amely — esetleg — a továbbfejlődéshez vezet. Tehát a modern mozgalomban az új csak a célhoz vezető eszközként, munka- és nevelési módszerként értékelendő, nem pedig célként, mint például a divatban . . .”

„. . . célunk nem az új, hanem az egyértelmű, a helyes, ami lehet új, de lehet régi is.” ,,. . . torkig vagyunk az építészetben minden divattal . . . minden akarva-más formát unalmasnak tartunk, . . . minden olyan formát jelentéktelennek látunk, mely egyéni szeszélyből fakadt, és átmeneti hangulatra vagy múló művészeti irányra épült . . .”

„Ha eredetin, egyénin, vagy képzeletgazdagon szeszélyest, ötletszerűt és egyszerit értünk, azt mondom: a modern építészet ne legyen se eredeti, se egyéni, se képzeletdús . . . A mi fogalmaink szerint a modern építészet akkor eredeti, ha a közvetlen állásfoglalást tekinti feladatának. Egyénin pedig azt az erőt, az intenzitásnak azt a fokát értjük, mellyel valamely feladatnak legkülönbözőbb és egymástól legtávolabb álló kérdéseit egyensúlyba tudja hozni. A képzelet ma nem a szellem elvont kalandozásaiban jelentkezik, hanem abban a szívósságban, mellyel a realitások fantasztikus világát jellegzetes rendbe foglalja.’ ,,. . . a modern mozgalomnak most a forradalmi oldalát kell megtárgyalnunk . . . Azt hiszem: abban az elvben, hogy csak saját elfogulatlan nézetünket kövessük és vigyük keresztül, már kifejezésre jut a mozgalomnak eredeti forradalmi magatartása. Ezzel azt is kifejeztük azonban, hogy a modernek forradalmi magatartása nem jelent számunkra holmi örökös önkielégülést, sem pedig propagandaszerű csatakiáltást, hanem igenis, munkánk belső és lehetőleg külső függetlenségét is. Bár ebből a forradalmiságból . . ’ szentesített erény lett, ez az erényünk mégis egy kis fejfájást okoz nekünk. A forradalmi szónak politikai mellékíze van. Hozzájárul ehhez még az, hogy lakás- és városépítészetre vonatkozó vizsgálatainkat . . . elsősorban gazdasági, társadalmi megállapításokra alapítottuk, nem pedig alaki vagy reprezentatív gondolatokra. És arra, hogy mi a fejlődés lehetőségeit az általános szükségletek széles mezején látjuk. így aztán itt-ott az a felfogás keletkezett, hogy a modern mozgalom saját belső lényege szerint politikai jellegű, vagy olyannak kellene lennie. Ellenségeink állítják ezt, hogy ellenünk a politikai propaganda eszközeivel küzdhessenek. Nemcsak ellenségeinknek ez a nézete. Hozzánk közelállók is vannak, akiknek mindenképpen cselekvő módon velünk kellene harcolniok, de akik politikailag ugyancsak meg akarnak minket kötni, amennyiben a következő módon érvelnek: ti a javulásra radikális megoldásokat ajánltok. Ezek azonban csak egy gyökeresen megváltoztatott társadalomban valósíthatók meg, hiszen az építészet a kornak, a körülményeknek, a társadalmi szerkezetnek, tehát a politikai állapotoknak is kifejezője. Ha ti nem állítjátok