Kubinszky Mihály: Adolf Loos - Architektúra (Budapest, 1967)
a második szint megvilágítását szolgáló falnyílások szélén. A főhomlokzati oszlopállás ritmusa nem felel meg az övpárkány feletti falpillérek elhelyezésének, Loos szerint ez az ütemváltás aláhúzza az elválasztást. Valójában az oszlopok és falpillérek egyaránt csak saját terhüket hordják, mert a főhomlokzat mögött annak teljes szélességét átfogó ötemeletes vasbeton keret húzódik (vagyis szerkezetileg szalagablakok kiképzése is lehető lett volna). Ennek a korszerű megoldásnak a teljes elkendőzése — erre az építészettörténeti munkák többnyire nem térnek ki — ugyan kétségbe vonja mai szemléletünk szerint a megoldás helyességét, bár igaz, hogy egy ,,még modernebb” megoldás kivitelezése az adott körülmények és hangulat mellett már alig képzelhető el. A homlokzat inkább az amerikai magasházak elveire támaszkodik, s nem a már kibontakozó európai megoldások felé mutat (ugyanebben az évben épül Gropius Fagus irodaépülete). A michaelerplatzi épület alaprajzi megoldása igen gazdaságos és célszerű. A főhomlokzat teljes szélességében, az épület magjában, nagy üzleti előcsarnok helyezkedik el, amelyből reprezentatív lépcső vezet a magasföldszintre. A lakások, illetve az emeleti irodák bejárata két üzlethelyiség között, a hosszabbik oldalhomlokzatról nyílik. Az egykorú, ívelt főlépcső szervesen illeszkedik az alaprajzba. A pillérvázas megoldás szintenként eltérő alaprajzi kialakítást tett lehetővé; általánosan szintenként egy négy- és egy hétszobás lakás foglal helyet. Az alaprajzhoz szervesen illeszkedik az udvari homlokzat, mely lényegében sokkal modernebb, mint az utcai. Az üvegezett felületek és a téglaborítású falfelületek együttese már sokkal közelebb áll a Gropius által kezdett irányzathoz, mint a kissé hűvös és — az antik elemek miatt kompromisszumra hajló — mégis nagy vihart kiváltott főhomlokzat. A michaelerplatzi épület kétségtelenül Loos életének legjelentősebb alkotása. Keletkezésének helye és időpontja fontos szerepet biztosít számára a modern építészet történetében. Loos írásai felett el lehetett siklani, egy évtizede hangoztatott elméletét lehetett mellőzni, erre az épületre azonban fel kellett figyelni. A nagy viták és harcok árán kivívott homlokzat megtestesíti mindazt, amit Loos hirdetett. Éppoly puritán, radikális, mint Loos írásai, épp annyira ellentmondásos, mint tervezőjének egyénisége. A sima homlokzat világgá kiáltotta ,,a díszítés — bűn” elméletét, a nemes burkolóanyagok sima felületei pedig Loosnak a nemes építőanyagok iránti szeretetét hirdették. A földszinti oszlopoknál az ókor iránti tiszteletének adózik. Az, hogy ez a tisztelet Loosnál többnyire túlzás, az épületen is megmutatkozik; az oszlopok szerkezetileg elhagyhatók lettek volna. Igen, valóban egy gondolat, sőt egy felkiáltójel az, amit Loos itt megvalósított. Ö maga később így nyilatkozott művéről: „Legyen az épület jó vagy rossz, ellenzőinek is el kell ismerniük, hogy nem vidékies. Ez a ház csak milliós városban állhat.” S ezt a nagyvonalúságot később a bécsi közönség is méltányolta, az alkotást — mintegy kegyeletként — mai napig tervezőjéről Loos-Hausnak nevezik. (8-11. kép.) Ezzel a Loos-házzal egy időben épült Bécsben a Steiner-ház. A család szobaigénye a hietzingi külterületre érvényes akkori beépítési szabályzat miatt csak különleges ötlettel volt kielégíthető: a háromszintes családi ház az utca felőli homlokzaton manzardos, földszintes épület benyomását kelti. Az udvari homlokzaton és oldalt a nyílások a funkciónak megfelelő különféle méretekkel metsződnek a sima, vakolt falba, a belső célszerűség szinte nyersen jelenik meg a külső felületen. Az utcai homlokzathoz csatlakozó ívelt, bádog
