Kubinszky Mihály: Adolf Loos - Architektúra (Budapest, 1967)

ceruzával dolgozik. Pedig Loos szerint a legjobb épületek a papíron nem „mutatnak”, a síkábrázolásban hatástalanok. (így saját műveit sem tartja rajzban reprodukálhatóknak.) A bécsi Café Museumot a meg nem értők Café Nihilismusnak csúfolják, mert nem fogják fel, hogy térbeli kialakításával hat. Egy új épület azelőtt mindenkinek tetszett, ma általában csak az építtetőnek és az építésznek. Pedig az épület mindenkinek kell, hogy tessék: az épület közügy.

Loos felfogásában a műalkotás viszont magánügy. Az épület feladata, hogy kényelmet biztosítson. A műalkotás forradalmi, a ház konzervatív. A műalkotás a jövőre gondol, a ház a jelennek épül. Az ember mindent szeret, ami kényelmét szolgálja, mindent gyűlöl, ami megszokott és biztos helyzetéből kiszakítja. Ezért szereti a házat és gyűlöli a művészetet. Ezek szerint tehát — vonja le a következtetést Loos — a háznak nincs semmi dolga a művészettel, és az építészet nem sorolható a művészetek közé? — S megadja a megdöbbentő választ is: így van. Az építészetnek csak egész kis része sorolható a művészethez, mégpedig a síremlék és a szobor. S ebből levonja a döntő következtetést: Csak ha eltűnik az „alkalmazott művészet” hazug jelszava a népek szókincséből, csak ha megszűnik az a nagy félreértés, hogy a művészet idomítható különféle feladatokhoz, akkor érkezhetünk el korunk igazi építészetéhez.

Ismét meghajol az ókor klasszikus nagysága előtt: nem véletlen, hogy a rómaiak már nem tudtak újabb oszloprendet és ornamenst kifejleszteni, ehhez már túl haladottak voltak. A görög művészet még individualista: minden építménynek, épületnek saját profilozása, ornamentikája volt. A görögök alig tudtak városokat igazgatni, a rómaiak az akkor ismert egész világot. A görögök felfedező készségüket az oszloprendre fecsérelték, a rómaiak jó alaprajzokat alkottak.

A XIX. században a kultúrálatlanok azon sírtak, hogy nincs stílusuk, pedig csak saját ornamensüket hiányolták. S addig másoltak régi ornamenseket, míg maguk is nevetségesnek találták, s felfedeztek új ornamenseket, mert már olyan mélyre süllyedtek, hogy erre is képesek voltak. És most örülnek, hogy megtalálták a XX. század stílusát. (Ez a támadás a szecessziónak szól!) Pedig a művészet és a kézművesség elegyedése mérhetetlen kárt okozott az emberiségnek, az emberiség ezért nem tudja ma, hogy mi a művészet, ezért üldözi az igazi művészt, s meggátolja új kilencedik szimfóniák keletkezését. Aki tudja, hogy a művészet célja az embert mindig magasabbra emelni, az az anyagi cél és a művészet elegyítését profanizációnak kell hogy tekintse. „A művész mögött nem kell többségnek állnia, mert az ő birodalma a jövendő.”

Kétségtelen, hogy Loost ilyen kijelentésekre tulajdonképpen elkeseredése vezeti. Vannak ízléses és ízléstelen épületek, ezért az emberek — Loos szerint — azt hiszik, hogy egyiket művészek építették, a másikat nem. Holott ízlésesen építeni — még nem művészet, s nem érdem, mint ahogy a fogmosás sem érdem. Az emberek összetévesztik a művészetet a kultúrával.

A Díszítés és nevelés című fejezetben a korábbi gondolatok mellé hozzáfűzi, hogy már a francia forradalom óta a ruházat, gépek, bőráruk, a napi használati tárgyak ornamens nélküliek. Csak azokon a tárgyakon található még dísz, amelyek az emberiség kultúra nélküli rétegétől, vagyis az akadémikus építészektől függenek. Téves, hogy az ornamens-