Kubinszky Mihály: Adolf Loos - Architektúra (Budapest, 1967)

degenerált. Mert arcát és a kezeügyébe kerülő tárgyakat az ember csak a képzőművészet őskorában díszítette fel. Ebből vezeti le legfontosabb építészetelméleti következtetését: „A kultúra fejlődése nem más, mint az ornamens eltávolítása a használati tárgyról.” De az emberek — szerinte — nem örülnek ennek a felfedezésnek. Szomorúak, hogy minden kornak lehetett és volt saját ornamense, csak a mienknek nincs. Legyen számukra vigasz: korunknak éppen az a nagysága, hogy nem tud új ornamenst kifejleszteni. „Legyűrtük az ornamensf, s felküzdöttük magunkat az ornamentikanélküliséghez.” Az állam — Loos szerint — az ornamens mellett tart ki, s noha a fejlődést feltartani nem tudja, a késedelemmel mégis sok kárt okoz: ,,A lemaradcttak fékezik a kulturális fejlődés tempóját.” Loos szerint az ornamens pénzbe kerül, oly mértékig, hogy ez nemzetgazdasági szinten is kifejezhető: ha két azonos igényű ember él egymás mellett, akkor a XX. század embere meggazdagszik, a XVIII. század felfogását követő pedig elszegényedik. Anglia gazdagodik, Ausztria szegényedik. Az ornamens, állapítja meg némi túlzással, az építőtevékenység felét veszi még igénybe. Az ornamens nem szerves tartozéka kultúránknak, s ezért nem is kifejezője annak. Csak néhány beteg felfogású ember kényszeríti a munkást arra, hogy az általa kiötölt ornamenst a legkülönfélébb anyagokból valósítsa meg. Pedig egy tárgynak olyan sokáig kel! feladatát ellátnia, amíg az fizikailag lehetséges, egy íróasztal nem „mehet ki a divatból” három év alatt, mint egy báli ruha egy éjszaka után. Ornamenst ma már nem készíttet az az ember, aki korunk kultúrfokán áll. Az ornamentikanélküliség a műveltségi fokot is jelzi. „Elviselem a még műveletlen kaffer vagy perzsa ornamensét, nekik nincs más eszközük, hogy a lét magaslataira emelkedjenek.” De ha valaki a kultúra olyan fokán áll, hogy napi munkája után felüdülést talál a kilencedik szimfóniában, s utána mégis leül tapétamintát rajzolni, az vagy szélhámos, vagy degenerált. Az ornamens hiánya vitt más művészeteket magaslatokra. Beethoven szimfóniáit olyan ember, aki csipkében és selyemben futkos, nem komponálhatta volna meg. Díszítésnélküliség a szellemi erő kifejezője.

Az Építészet című, 1909-ben írt tanulmányában az ornamentika elvetésével kapcsolatos gondolatait szövi tovább. Mivel az ornamens eltávolítása a használati tárgyról egyenlő a kultúra fejlődésével, ebből következik, hogy ornamentika nélküli modern építészetünk és kultúránk magasabb fokon áll, mint a gótika és a reneszánsz korának művészete. (Ez akkor még határozottan merész kijelentésnek számított, inkább jóslatnak, a kialakulófélben levő építészetbe vetett feltétlen hitnek.) „Finomabbak és nemesebbek lettünk.” Templomaink nincsenek színesre festve, mint a Parthenon, megtanultuk a kő nyers felületét megbecsülni. (S ha még azt is megérte volna, hogy a nyers betonét is megtanultuk becsülni!) A „műépítész” azonban az utóbbi időben nem járult hozzá a fejlődéshez. Régebben az építőmester saját korának stílusában tudott házat építeni. Ma azt, aki bármely korszak stílusában tud építeni, architektusnak hívják. A műépítész az építészetet grafikus művészetté alacsonyította. Az kap legtöbb megbízást, akinek a rajzai a legjobb benyomást keltik, pedig a térbeli alkotás és a síkbeli ábrázolás ellenpólusok. Megkövetelik az építésztől a grafikai tudást, holott a költőtől sem várjuk el, hogy szép betűket tudjon rajzolni. A grafikai jelleg diadalát látja az 1905 táján elterjedt geometrikus ornamensben, az ún. négyzetvészben, melynek következtében a kőfaragó és a kőműves izzadsága attól függ, hogy a rajzoló milyen kemény