Kubinszky Mihály: Adolf Loos - Architektúra (Budapest, 1967)

és soha nem volt oly átható, mint éppen most. Példa erre a Thonet-szék. „Nem abból a szellemből fakadt-e, melyből a görög szék hajlított lábai és háttámlája születtek, dísztelenül megtestesítve egy korszak ülésmódját? Vagy nézzük meg a kerékpárt! Nem a periklészi Athén szelleme hatja át? Ha a görögök kerékpárt gyártottak volna, az utolsó csavarig a mienkre hasonlított volna.”

Loos az angol bútorért lelkesedik. Az egyszerű kifejezés és a praktikum tetszetős egyesítését látja benne. Sokan elfelejtik — írja —, hogy az embernek a tróntermen kívül lakószobára is szüksége van. A stílbútor kínozza az embereket, „térdünkbe daganatot ütünk és hátunkba, valamint oda, ahol az végződik, ornamenseket ülünk”. „Nálunk az a felfogás uralkodik, hogy jó széket csak az tud tervezni, aki az oszloprendeket kívülről ismeri. Véleményem szerint a tervezőnek inkább ahhoz kellene érteni, hogyan ül az ember a széken.” Az Österreichisches Museum karácsonyi kiállításán bemutatott bútorokon az angol praktikummal szemben azt tapasztalja, hogy modern formákat igyekeztek alkalmazni, régi szellemben. „Ezért nem beszélhetünk itt modern szobáról. A modern művészeteknek mindenesetre nagy szívességet tettek volna, ha inkább régi formákat alkalmaztak volna, új szellemben.” Mert „szépségen a legmagasabb tökéletességet értjük. Ezért teljesen kizárt, hogy valami, ami nem praktikus, szép lehessen.” Az igazi szépet a bécsi polgár egyelőre a stílszerű bútorban látja. A bécsi asszony szerint az stílszerű, ha az éjjeliszekrénybe faragott oroszlánfej a szoba többi bútorán is megtalálható. „A közös jegy, amely a térben álló bútorokat egymáshoz köti, nem lehet más, mint az, hogy a tulajdonos saját használatára azokat helyesen válogatta össze.”

Az anyagszerűség mélységes tisztelete egész életét áthatja: „Nem barbár dolog, ha azt mondjuk, hogy a díszítés eszméje az anyagban rejlik.” Márpedig a szecesszió — szerinte — vétett ez ellen. Loos géniusza már kezdetben kiszűrte a szecesszió átmeneti vonásait, és sürgette egy sokkal puritánabb kifejezésmód megalkotását. Éppen a szecesszió dekoratív formáinak sikertelensége, a funkcióval és a szerkezettel való összeegyeztethetetlensége nyomán alakul ki benne az a meggyőződés, mely felfogásának lényegévé válik: az „alkalmazott művészet” a századforduló vadhajtása. El kell választani egymástól a használati tárgyat alkotó ipart és a művészetet. Az előbbi semmilyen öncélú díszítést nem alkalmazhat.

A modern építészet egyik alapelvét, a tiszta anyagszerűség hangsúlyozását Loos már ebben a korban világosan megfogalmazza. „Minden anyag saját formanyelvvel rendelkezik, egyik sem veheti igénybe a másikból előállítható alakot. Mert a formák a különböző anyagok használhatóságából és előállítási módjából fakadtak, a formák az anyaggal és az anyagból fakadtak. Az anyag nem tűr beavatkozást formavilágába. Aki mégis megkísérli, azt csalónak bélyegzi. De a művészetnek nincsen köze a hamisítványhoz, a hazugsághoz. Útja bár tüskés, de tiszta.”

Közép-Európa építészetének legnagyobb elmaradottságát a ma épületgépészetnek nevezett szerelvények hiányában látja. Itt is Anglia a mintakép számára, Anglia akkori világuralmát Loos szerint az a nép fogja megdönteni, amelyik vízfogyasztásban is utoléri. Az alacsony vízfogyasztást Ausztriában a fürdőszobák általános hiányára, a tisztálkodás iránti igénytelenségre vezeti vissza; ennek mélyebb társadalmi okait azonban nem tárja fel. Loos az építészet és a képzőművészetek mellett írásaiban a kultúra más területeivel is