Kubinszky Mihály: Adolf Loos - Architektúra (Budapest, 1967)
szeret foglalkozni; egyik kedvenc témája az öltözködés. — Igen jellemző, hogy a német helyesírási szabályokkal ellentétben a főneveket következetesen kis betűvel írja. A német írás e különlegessége szerinte hamis, s e nemzeti különlegesség elleni harcával voltaképpen a századforduló nacionalizmusában feltörő imperialista Németország ellen foglal állást: ,,El kell vetni mindazokat a német ereklyéket, melyek valójában másoktól erednek, s csak azáltal váltak németté, hogy a német szellem határain belül merevedtek meg.” Ebből a megnyilatkozásból kiviláglik, hogy Loos inkább internacionalistának, mint osztráknémetnek tartja magát. Internacionalista éppúgy, mint az az ornamentika nélküli építészet, melynek megteremtéséért egész életében küzdött. A második, Trotzdem című kötet írásai időben Loos építészeti tevékenységének nagy alkotásaival esnek egybe. ,,A tűz, az szép” — írja egyik cikkében, s az a tűz, amit a modern művészetek lángralobbantásával igyekszik gyújtani, valóban az is. Ebben a kötetben található két legfontosabb írása: az Ornament und Verbrechen és az Architektur. Bámulatra méltó az a következetesség, amivel a kulturális élet számtalan fogyatékosságának ostorozásával egy új szellem meghonosításáért és egy új művészeti szellem elterjesztéséért küzd. Ezekben az években írásai már erős társadalomkritikát is tartalmaznak. Az ornamens előállítását pazarlásnak tekinti: ,,Az emberiség egykor hálás lesz nekem, ha a megtakarított idő azoknak hajt majd hasznot, akik a világ javaiból eddig ki voltak rekesztve.” A kötet elején azokat a cikkeket olvashatjuk, melyeket Loos 1903-ban a néhány számmal megjelent Das Andere című lapban írt, melynek célja a haladottabb nyugat-európai kultúra bevezetése Ausztriában. Már ez a program is nagy felháborodást keltett Bécsben, melynek polgárai magukat már eleve a nyugati kultúra hordozóinak tekintették. De Loos határozottan kijelenti: az ő szerepe az idegenvezetőé, aki a kultúra idegenéit kalauzolja, mert Ausztriában még a kultúra nem terjedt el. Amíg a sótartóba nem tesznek kanalat, amíg a lakosság nyolcvan százaléka nem ismeri a toalettpapírt, addig szerepét fontosnak tartja. Loos szerint még a parasztot sem veszik komolyan Ausztriában, különben nem utánoznák ruháját a népviseletre hivatkozva, s nem kívánnák tőle, hogy népviseletét tartsa meg, azért, mert az a városiaknak tetszik. S valóban, nem azért jutott-e válságba a falu építészete, mert sokszor azzal, hogy mindazt, ami a városiaknak tetszett: a tornácot, a zsúpfedelet, az egyszerű nyeregtetőt, azt továbbra is a falura kívántuk erőltetni, anélkül, hogy egy új hagyomány kialakulását nemcsak szorgalmaztuk, de egyáltalán hagytuk volna? A Das Andere című lap fejlécén alkalmazott betűtípus Ver Sacrum megjelölést viselt a nyomdában. Vagyis szecessziós betűk, gondolhatná valaki. De nem, hiszen ezeket a betűket már 1783-ban használták Bécsben. Tehát százhúsz évesek, írja Loos, s mégis modernebbek, mint Eckmann és Wagner ábécéi. Mert 1783-ban betűket akartak készíteni, stílusra nem gondoltak. S lám „az idő erős, az időt nem lehet becsapni. Az igazsághoz — s legyen bár száz éves — több közünk van, mint a hazugsághoz, mely mellettünk kullog.” Egy derék nyeregkészítő meglátogatta a szecesszió egyik vezérét, s félve kérdezte tőle: Professzorom, modern-e ez a nyereg, amelyet készítettem? A professzor megvizsgálta a művet, és válaszában ismert szólamokat hangoztatott. Ilyeneket, mint alkalmazott művészet a kézművesiparban, individualitás, Hermann Bahr, Ruskin stb. Szóval a nyereg nem modern. A mester elszomorodva tért haza, s megkísérelte modern nyereg készítését.
