Gyurcsekné Philipp Clarisse (szerk.): Védjegy kiállítás (Budapest, 1997)
nak feleslegessé a védjegyek, hogy a fogyasztók még ilyenkor sem fordulnak el a legkedveltebb, legismertebb patinás márkáktól. A magyar védjegyjog fejlődésének a második világháborúig terjedő szakaszát a védjegyek versenyeszközként való felfogása jellemezte. A vállalkozók nagymértékben építettek a védjegyek használatára a fogyasztókkal való kapcsolattartásban, a reklámozásban, a versenytársakhoz képest jelentkező különbségek hangsúlyozásában. E megközelítés tükröződött a korszak védjegyjogi irodalmában, amelynek egyik meghatározó munkája „úgy fogta fel a védjegyjogot, hogy az része a versenyjognak’’. A védjegy tehát a piaci ám fontos szellemi értékösszetevőjének, a vállalkozói jóhírnévnek a szimbólumává vált, nélkülözhetetlen versenyeszközzé, amely az áruk és szolgáltatások megkülönböztetésére, származásának és minőségének jelzésére, valamint reklámozás útján való népszerűsítésére szolgált. A második világháborút követően kialakuló központi tervgazdálkodás idején, a gyakorlatilag kizárólagos társadalmi tulajdon mellett működő gazdaság viszonyai között a védjegyeknek a piacgazdaságban, a versenyben betöltött funkciói értelmüket vesztették és háttérbe szorultak. A hazai vállalatok védjegytevékenysége elsorvadt, a külföldi cégek érdeklődése pedig alábbhagyott. Az 1948-ban megszüntetett kereskedelmi és iparkamaráktól a védjegylajstromozás immár egészében átkerült a Szabadalmi Bírósághoz, majd (1949-ben) az annak helyébe lépő Országos Találmányi Hivatalhoz. Az 1890. évi védjegytörvény ugyan 1970-ig hatályban maradt, ám a védjegyek és a védjegyjog szerepe, súlya csökkent. A védjegynek a piacgazdasághoz való kötődését mutatja, hogy az 1950-es és az 1960-as években történelmi mélypontjára zuhant a magyarországi védjegytevékenység. A bejelentések száma erősen visszaesett. A világszerte ismert és jóhírnévnek örvendő védjegyekkel rendelkező vállalatok államosítása után a vállalatok többnyire elmulasztották neves védjegyeik oltalmának megújítását. A gazdasági reformok hatására ez a kedvezőtlen helyzet valamelyest javult. Különösen a nemzetközi kereskedelembe való fokozottabb bekapcsolódás és a vállalkozások csíráinak megjelenése vezetett el oda, hogy a védjegyek iránti érdeklődés ismét felélénkült mind a belföldiek, mind a külföldiek részéről. Az 1969. évi IX. törvény és végrehajtási rendeletéi ugyan magukon viselik annak a kornak a jegyeit, amelyben fogantak, az akkori gazdaságpolitikai iránynak köszönhetően mégsem kellett szakítaniuk a védjegyjog alapelveivel és hagyományaival, a szabályozás nem távolította el a védjegyet eredeti piacgazdasági rendeltetésétől. Az utóbbi évek joggyakorlata ugyanakkor felszínre hozta az élénkülő védjegytevékenység, a piacgazdasági rendeltetésüket újra betöltő védjegyek és az 1960- as években alkotott jogszabályaink közötti feszültséget is. Világossá vált, hogy elengedhetetlen a szabályozás reformja, mégpedig nemcsak a védjegytörvény ter-4
