Czére Béla: A vasút története (Budapest, 1989)
Új közlekedési eszköz születik - 3. A gőzgéptől a gőzmozdonyig
8. kép. I. Miksa emberi erővel hajtott díszkocsija (Albrecht Dürer [1471— 1528] metszete) is a világ tengeri hajóállományának mintegy kétharmada volt vitorlás. Másként alakult a gőzgép hasznosításának története a szárazföldi közlekedésben. Már az állatok vontatta kocsik, az emberi izomerővel mozgatott utazási alkalmatosságok évezredei alatt is bizonyára többen és több helyütt gondoltak arra, hogyan lehetne a közúti jármüveket „önjáróvá” tenni. Nincs azonban adatunk arra, hogy az ókorban ilyen szerkezet született volna. A gondolat csak a késő középkorban öltött testet. Az első „gép”-kocsik először csak emberi erővel haladtak, rendszerint úgy, hogy a benne helyet foglalók kézzel mozgattak valamiféle hajtószerkezetet, nagyjából olyat, amilyent ma is látni a vasúti kézihajtányokon, illetve a mozgássérültek kéziforgattyús kis jármüvein. A 15. századtól kezdve több ilyen járműről maradt ránk írásos emlék, illetve ábrázolás. Leonardo da Vinci (1452—1519), korának leguniverzálisabb elméje is gondolt sok más között - a mechanikus hajtású kocsi megvalósítására. Az I. Miksa német-római császár által rendezett híres díszfelvonulásokon már emberi erővel hajtott kocsik is szerepeltek (8. kép). A 17. századból számos további, valóban működő önjáró kocsiról van tudomásunk. A nürnbergi Johann Hautsch (1595—1670) műszerész több ilyen jármüvet épített. 1666-ban például a dán király részére készített kocsit, amely a korabeli leírás szerint elöre-hátra mozogni, fordulni tudott, és óránként 3000 lépést tett meg. A kocsit forgattyú segítségével — állítólag a benne helyet foglaló két gyermek hajtotta. A feljegyzések több hasonló kocsiról emlékeznek meg, amelyek Frankfurtban, Londonban és Párizsban közlekedtek. A forgattyús kézi hajtás helyett a pedállal történő hajtás a 18. század végétől alakult ki. Ennek a használhatóságát a kerékpár kifejlődése és világméretű elterjedése igazolta. Az emberi erővel hajtott kocsik megjelenésével egy időben sokan gondoltak az ősi energiaforrás, a szél energiájának hasznosítására is a szárazföldi közlekedésben. Valószínűleg Kínában próbálkoztak ezzel először. Európában a szél szárazföldi hasznosítását elsőnek Roberto Valturio „De re militari” című 1475. évi munkája említi. Olyan harckocsit mutat be (3.9. ábra), melyet két szélkerék hajt. A szélkerekes kocsi gondolata - lévén a szélmalmok ősidők óta ismert és bevált szerkezetek — még sokáig kísértett. E megoldások azonban nem hoztak gyakorlati sikert. A viszonylag kis méretű szélkerekek hajtóereje nem bizonyulhatott elégnek. Nagyobb sikerrel kecsegtetett a vitorlák felhasználása a szárazföldi jármüveken. A legismertebb vitorláskocsi építő Simon Stevin (1548 1620) holland mérnök volt, akinek munkásságáról és eredményeiről a korabeli szakirodalom részletesen beszámol. 1600-ban Nassaui Móric részére épített kétvitorlás kocsiján (3.10. ábra), 28 utassal tette meg az utat Schweningentől Puttenig, miközben kb. 34 km/h sebességet is elért. A vitorlás járműveket nyáron mint kocsit, télen mint szánt a 17— 18. században sok helyen kipróbálták, főleg Hollandiában, de Franciaországban és 3.9. ábra. Szélkerekes harckocsi Valturio müvében
