Czére Béla: A vasút története (Budapest, 1989)
A vasút győzelme - 9. Veszélyes üzem
9.12. ábra. jait — összefüggésbe hozták a jelzőkkel, és csak akkor engedték meg a jelző szabadra állítását, ha a váltók már a helyes irányba voltak állítva. A továbbiakban egyre több és bonyolultabb függés beépítésével biztosították a vonat számára a szabad vágányutat. A múlt század utolsó harmadában kifejlesztett állomási biztosítóberendezések függéseit még mechanikus úton, a zárszerkezetek működésének elvei alapján állították elő. A váltókat és a jelzőket már távolról, általában az állomások végein épített váltóállító központokból, kézi erővel kezelték (9.12. ábra). A 70-es években fejlesztették ki az elektromechanikus biztosítóberendezéseket, amelyek a függéseket villamos úton, mágneses jelfogókkal valósították meg. Ezek lehetővé tették, hogy az állítóközpontok jelzőállító emeltyűit az állomás rendelkező készülékeiről blokkzár alá helyezzék. A beállított vágányát védelmét a vágányutas biztosítóberendezések valósították meg. A nagy állomások biztosítóberendezései a nagy számú és szétszórtan fekvő váltócsoportok, a több állítóközpont és a hosszú vonóvezetékek miatt nemcsak költségessé, hanem nehezen kezelhetőkké is váltak. Megkísérelték ezért a jelzőket és váltókat elektropneumatikus berendezésekkel állítani. A jobb megoldást azonban a századunk elején, különösen az első világháború után kifejlesztett erősáramú (elektrodinamikus) biztosítóberendezések jelentették. A kézi munkát kiküszöbölve, a váltók és jelzők állítása most Mechanikus biztosítóberendezés állítóközpontja 92. kép. Korszerű állomási biztosítóberendezés állítóközpontja 189
