Czére Béla: A vasút története (Budapest, 1989)
A vasút győzelme - 7. A gőzmozdony nagy korszaka
A mozdony két végén a járművekkel való összekapcsoláshoz, illetve az előforduló kisebb ütközések kiegyenlítésére rugós vonó- és ütközőkészülék van. A gőzmozdonyt az idők folyamán számos további szerelvénnyel és műszerrel látták el, amelyek a kazánban lévő vízszint és a gőznyomás ellenőrzésére, a kazán megtöltésére, táplálására és kiürítésére, a biztonság megóvására szolgáltak. Fékek (lásd később), sebességmérő, a sűrlódás növelésére szolgáló homokoló, jelzőlámpák, gőzsíp stb. egészítik ki a jármű berendezéseit. A gőzmozdony fő részeinek kifejlesztésével, az üzemképes vontatójármű megalkotásával egy időben szükségessé vált a gőzmozdony vezérlésének megoldása. Kezdetben mindössze abban látták a feladatot, hogy a vezérlés lehetővé tegye a mozdony menetirányának megváltoztatását. Ez az első mozdonyok idejében önmagában is bonyolult műveleteket igényelt: a mozdonyvezetőnek öt kézifogantyút és egy lábemeltyűt kellett kezelnie, hogy a mozdony menetirányát megváltoztassa. A tapasztalat azonban bebizonyította, hogy a korszerűbb vezérmü nemcsak a kényelmes menetirány-változtatásra képes, hanem a gőzgép működésének befolyásolására, a takarékosabb szénfogyasztás elérésére is felhasználható. Mozdonyszerkesztő mérnökök egész sora fáradozott azon, hogy olyan vezérmüvet fejlesszen ki. amely lehetővé teszi a gőztöltés szabályozását a legnagyobb értéktől — amelyre a vonat indításakor, a nagy vonóerő kifejtése miatt van szükség — a menet közbeni kisebb töltésekig, a vonóerő változtatásának megfelelően. Emellett olyannak kell lennie, hogy menet közben is könnyen és gyorsan át lehessen állítani az ellenkező menetiránynak megfelelően. A vezérmünek az a szerve, mely a gőzelosztást végzi, azaz a gőzcsatornanyílást közvetlenül nyitja vagy elzárja, különböző (tolattyús, szelepes vagy csapos) megoldással, a belső vezérmű; az ennek mozgatására szolgáló szerkezeti elemek pedig a külső vezérművet alkotják. Tolattyús belső vezérmüként korábban síktolattyús (kagylós tolattyús) megoldást alkalmaztak (7.16. ábra), ahol az egy síkon, a tolattyútükrön mozgó tolatytyú szabályozza a gőz be- és kiömlését. Ezek a vezérmüvek azonban nagyobb gőznyomásnál már nem megfelelőek. Ezért a túlhevített gőzzel (lásd később) működő mozdonyoknál rátértek a dugattyús tolattyú alkalmazására (7.17. ábra). A vezérmüvek műszaki megoldásai sokfélék, dé abban megegyeznek, hogy a fent vázolt feladatokat meglehetősen bonyolult mozgások révén oldják meg. Az első vezérmüveket az 1830-as években szerkesztették. Különösen az amerikai Norris, az angol Hawthorn és a francia Benoit Paul Emile Clapeyron (1799 —1864) ért el jelentős kezdeti eredményeket. Az úgynevezett kulisszás vezérmüvet 1843-ban a Stephenson-féle mozdonygyár két mérnöke, Williams és Howe fejlesztette ki. s George Stephenson ettől kezdve alkalmazta mozdonyain (7.18. ábra). Alapelve az, hogy a tolattyút a két forgási (haladási) iránynak megfelelően két különböző excenterrel felváltva mozgatják. (Az excenter olyan tengelyre ékelt tárcsa, melynek középpontja nem esik egybe a tengely középpontjával.) A fejlett gőzmozdonyokon - - főként Európában — a német Edmund Heusinger (1817— 1886) és a belga Emile Walschaert (1820—1901) által továbbfejlesztett kulisszás vezérmü terjedt el. Ennél a vezérléshez szükséges eredő excentricitást nem két valóságos excenterrel (mint a Stephenson-vezérmünél). hanem egy excenterrel és a keresztfej mozgásának felhasználásával érték el (7.19. ábra). 139 7.16. ábra. Síktolattyús belső vezérmü Tolattyú Beömlőtér ■ Kiömlotér /.l/. aora. Dugattyús tolattyú hátra y előre hajtómű elvezetési iránya kulissza tolattyúrúd 7.18. ábra. Stephenson-féle nyitott excenterrudas vezérmü vázlata
