Eperjessy Kálmán: Városaink múltja és jelene (Budapest, 1971)
III. Társadalom és nemzetiség
emigráció következtében volt délvidéki városainkban. A szerb határőrvidéken, a Duna, Tisza, Maros és Temes folyók mentén alakult megerősített helyek, az ún. katonai sáncok voltak a fő településhelyei. A tiszai határőrvidék katonai sáncai a Bácskában a következők: Szabadka, Zombor, Martonos, Kanizsa, Zenta, Ada, Mohol, Petrovoszelo, Becse, Földvár, Szenttamás, Csurog és Zsablya. A temesi és torontáli részeken Nagybecskerek, Kikinda, Pancsova. E városoknak a XVIII. század közepéig, a határőrvidék feloszlatásáig, túlnyomóan szerb lakossága volt. Csak a később telepített Versec és Fehértemplom voltak német jellegűek. A szerbeknek a városba költözése a Délvidéken kívül az ország belsejében az Alföldre és Dunántúlra is elhatolt. Nagyszámú rác kereskedő van Szegeden, Pécsett, Székesfehérvárott, Veszprémben, Esztergomban, Egerben. Rác jellegű város számos kultúrintézménnyel Szentendre. E városokban is megfigyelhető a nemzetiségek topográfiai elkülönülése. Több helyen van Rác utca és Rác város. Mohácson a déli részen lakó magyarságot széles sáv választotta el az északi részen lakó sokácoktól, szerbektől. Pécska külön magyar és szerb részre különült: Magyarpécska és Rácpécska. A szerbek fontos gazdasági és kulturális pozíciókat szereztek a délvidéki városokban. Megerősödésüket elősegítették a magyarságnak a török uralom alatti sorvadása és a bécsi udvartól kapott rendkívüli kedvezmények. Nagy erőt jelentett a pravoszláv nemzeti egyházi szervezet, a határőrvidéki katonaélet-forma (a granicsár-öntudat) és társadalmi egységük, amely nem ismer születési arisztokráciát, hanem csak foglalkozásbeli és vagyoni különbséget. A városi élet közössége közelebb hozta őket egymáshoz, családi és kulturális kapcsolatok is keletkeztek. A jómódú szerb iparos- és kereskedőréteg osztozott a városi polgárság sorsában és részt vett a város vezetésében. A város délszláv népeinek sorában a szerben kívül a horvátokat, dalmátokat, bunyevácokat és kisebb számban a bolgárokat említhetjük. Horvát beszivárgás állandóan folyt az érintkező területeken, de mélyebb nyomot nem hagyott a városok életében. A bunyevác tulajdonképpen nem is volt külön nemzetiség. Hazánkban a katolikus szerbeket értették alattuk. Nevük és eredetük még tisztázatlan. 1686-ban jelentékeny számban érkeztek Szeged, Szabadka, Palánka területére, később Baja, Zombor és más városok is kaptak bunyevác lakosságot. Az 1910-i népszámlálás Baja 23 852 lakójából 3582-t tüntet fel bunyevácnak és sokácnak. Magyarok és bunyevácok között barátságos kapcsolatok létesültek a városokban, amit az is elősegített, hogy a bunyevácoknak sajátos nemzeti kultúrájuk nem volt. Egyes bunyevác családok, mint pl. a Vojnics, Latinovics stb. teljesen beolvadtak a magyarságba és fontos közéleti szerepet töltöttek be. Szeged dalmátnak nevezett délszláv lakossága nem volt azonos Dalmácia törzslakosságával, hanem bunyevác, illetve katolikus délszláv volt. Szegedi felfogás szerint, ha egy óhitű (görögkeleti orthodox) szerb katolikus vallásra tért át, „dalmatává” lett. Ugyanazon családnak voltak szerb és dalmát tagjai. A török háborúkban kipusztult Lúgost és Karánsebest leszámítva, igen jelentéktelen számú románság élt városainkban. Kivételt a szász városok, főleg Brassó és Szeben jelentettek, ahol a külvárosi román lakosságnak erős középkori gyökerei voltak. A régi környezetüket elvesztett városokba is, mint pl. Dévára csak a XVIII. század közepén jutnak el. Ezenkívül csak egyházi központjaiknak: Balázsfalvának, Aradnak, Fogarasnak és Belényesnek volt számottevő román lakossága. A székely 89
